BoldogBlog

 Kala Nag - ez a név Fekete Kígyót jelent - teljes negyvenhét esztendeje szolgálta már az indiai kormányt minden, elefánttól kitelhető módon. Mivel pedig elfogatása idején betöltötte már huszadik évét: idestova hetven felé járt, vagyis javakorabeli elefánt volt. Emlékezett arra, hogy egyszer a homlokára kötött bőrpárna segítségével kimozdított a sárból egy megrekedt ágyút. Ez még az 1842-es afgán háború előtt történt, s ő nem is volt még ereje teljében. Az anyja, Ráda Pjári - a drága Ráda -, akit Kala Naggal egy hajtáson fogtak el, azt mondta neki (még mielőtt kis tejagyarait elhullatta), hogy az az elefánt, aki megijed valamitől, mindig pórul jár. Kala Nag tudta, hogy igaza van ennek a bölcs mondásnak, mert amikor először látott egy gránátot szétrobbanni, visítva hátrált bele egy összerakott fegyvergúlába, s a szuronyok összevissza döfködték a teste puha részeit. Így hát huszonöt éves sem volt még, amikor örökre letett a félelemről. Ezért aztán nem is volt olyan elefánt az indiai kormány szolgálatában, akit úgy szerettek és gondoztak, mint őt. Sátrakat cipelt, vagy hatszáz kilót egyszerre, amikor Felső-Indiába vonultak a katonák, gőzdaru segítségével hajóra tették, és napokig szállították vízen; mozsárágyút hordozott a hátán egy idegen, sziklás országban, messze-messze Indiától; látta Theodor császárt halva feküdni Magdalában, aztán megint visszahozták gőzhajón, s a katonák azt mondogatták, hogy kiérdemelte az abesszíniai háború medáliáját. Tíz esztendő múlva látta, hogy pusztulnak el elefánttársai hidegtől, nyavalyatöréstől, éhségtől, napszúrástól egy Ali Muszjid nevű helyen, később pedig ezer meg ezer mérföldnyire küldték le délre, hogy a mulmejni ácsszérűkön nagy szál tölgyfákat hurcoljon és rakjon halomba. Itt félholtra vertek egy fegyelmezetlen süldő elefántot, aki ki akart bújni a rá eső munka alól.

Aztán abbahagyatták vele a szálfahordozást, s egy sereg más elefánttal, aki már megtanulta ezt a mesterséget, elküldték vad elefántokat fogni a Gáró-hegyek közé. Az elefántokat igen szigorúan védi az indiai kormány. Egész ügyosztály van, amelynek egyéb dolga sincs, mint elefántra vadászni, elefántot fogni, elefántot idomítani, s ide-oda küldözgetni az országban, ahol éppen elefántmunkára van szükség.

Kala Nag jó tíz láb magas volt, az agyarait pedig ötlábnyira vágták le, s hogy meg ne hasadozzanak, rézgyűrűbe szorították; de többet tudott végezni ezekkel az agyarcsonkokkal, mint más, tanulatlan elefánt ép, hegyes agyarakkal.

Amikor már hosszú heteken át hajszolták a hegyeken keresztül-kasul a szétszórtan élő elefántokat: a negyven-ötven vad szörnyeteget behajtották az utolsó cölöpcserénybe, s a fatörzsekből összeeszkábált zsilipkapu lehullt, és bezárult a hátuk mögött. Akkor aztán Kala Nag parancsszóra bement ebbe a fáklyafényes, harsogó, tomboló gyülekezetbe (rendesen éjjel volt ez, amikor a fáklyák lobogása miatt nehéz volt a távolságokat megítélni) - kiválasztotta a tömegből a legnagyobb, legvadabb elefántot, s elkezdte ütni-verni-rázni, amíg az ki nem fáradt; közben pedig az emberek, akik a többi elefánt hátán mentek be, cölöpökhöz kötözték a gyengébbeket.

Kala Nag, az öreg, bölcs Fekete Kígyó ismerte mindenfajta verekedésnek minden csínját-bínját. Annak idején nemegyszer állta meg a sebzett tigris rohamát. Puha ormányát felkunkorította, nehogy baja essék, s fejének egy maga feltalálta gyors sarlócsapásával a levegőben lódította félre az ugró vadállatot. Felfordította, s roppant térdével addig nehezedett rá, amíg egy nyögéssel, egy üvöltéssel el nem szállt belőle az élet. A földön már csak egy pelyhes, csíkos valami hevert, amit Kala Nag a farkánál fogva húzott el.

- Bizony - mondta Nagy Tumáj, a vezetője (fia annak a Fekete Tumájnak, aki Abesszíniába vitte, s unokája az Elefánt-Tumájnak, aki az elfogatását is látta) - a Fekete Kígyó senkitől sem fél, csak éntőlem. A családunknak három nemzedéke etette, gondozta, s meg fogja érni a negyediket is.

- Éntőlem is fél! - mondta Kis Tumáj, teljes négy láb magasságban kiegyenesedve. Egész öltözete egy kis rongy volt a derekán. Tízesztendős volt, legidősebb fia Nagy Tumájnak. Szokás szerint ő foglalja majd el apja helyét Kala Nag nyakán, ha felnő, s ő tartja kezében a nehéz vas ankust, az elefántot ösztökélő szöges botot, amelyet apja, nagyapja, dédapja koptatott fényesre. Tudta, hogy mit beszél; hiszen ott született Kala Nag árnyékában, játszott az ormánya hegyével, mielőtt még járni tudott volna, s amikor már megtanult járni, levezette az itatóhoz. Kala Nagnak pedig eszébe sem jutott, hogy sipító parancsszavainak ellenszegüljön; mint ahogy az sem jutott volna eszébe, hogy megölje, amikor Nagy Tumáj odatette a barna kis babát Kala Nag agyara alá, s ráparancsolt, hogy köszöntse leendő urát.

- Igenis - mondta Kis Tumáj -, fél tőlem! - És nagy léptekkel odament Kala Naghoz, kövér vén disznónak nevezte, és egymás után emeltette föl vele a lábait.

- Eh - mondta Kis Tumáj -, nagy elefánt vagy - és bólogatott göndör fejével, az apja szavait ismételve. - Hiába fizet a kormány az elefántokért, az elefánt mégis a miénk, a mehutoké, az elefántvezetőké! Majd ha megöregszel, Kala Nag, eljön valami gazdag rádzsa, megvesz téged a kormánytól, mert olyan nagy és olyan jó nevelésű állat vagy. Akkor aztán nem lesz egyéb dolgod, csak aranyfüggőket hordasz a füledben, arany nyeregülést a hátadon, aranyhímzésű, piros takarót az oldaladon, s vezeted a királyi felvonulásokat. És akkor majd én ülök a nyakadon, Kala Nag, ezüst ankus lesz a kezemben, s aranypálcás emberek szaladnak majd előttünk, és azt kiáltják: - Helyet a király elefántjának! - Nagyon jó lesz ez, Kala Nag, de mégsem olyan jó, mint így nyargalászni a vadonban.

- Hm! - mondta Nagy Tumáj. - Gyerek vagy, s olyan vad, mint a bivalyborjú. Nem valami kellemes szolgálat a dombokon föl s le rohanni. Öregszem már, és nem szeretem a vad elefántokat. Szívesebben látnék téglából rakott elefántcserényeket, külön istállót minden elefántnak, vastag cölöpöket, amikhez biztosan hozzá lehet őket kötözni - és széles, sík utakat, ahol gyakorlatozni lehet, e helyett az örökös jövés-menés, táborozás helyett. A kanpuri kaszárnya, az volt a jó! Bazár volt a közelében, s csak három órát kellett dolgozni naponta.

Kis Tumájnak eszébe jutottak a kanpuri elefántcserények, és nem szólt semmit. Sokkal jobban szerette a tábori életet, s utálta a széles, sík utakat, a mindennapi turkálást a szénatartókban - meg azt, hogy semmi más dolga nem volt, csak őrizni Kala Nagot, aki türelmetlenül izgett-mozgott a cövekek közt.

Kis Tumáj szerette a meredek hegyi ösvényeket, amiken csak elefánt tudott leereszkedni, szeretett lemászni a völgybe; szerette elnézni a sokmérföldnyi messzeségben legelésző vad elefántokat, a Kala Nag lába alól rémülten menekülő disznókat és pávákat; a vakító, meleg esőket, amik hegyet-völgyet gomolygó párába borítottak; a szép ködös reggeleket, amikor senki sem tudta, hol fognak estére tábort ütni; a vad elefántok kemény és óvatos hajszolását s a legutolsó esti hajsza őrült rohamát, ragyogását, lármáját, amikor az elefántok úgy omlottak be a cölöpcserénybe, mint földomláskor a kőgörgeteg; látták, hogy nem tudnak kiszabadulni, nekirohannak a súlyos cölöpöknek, s kiáltásokkal, fáklyákkal, vaklövés-sortüzekkel hajtották vissza őket.

Ebben a munkában kisfiúnak is hasznát lehetett venni, s Tumáj három fiúval is fölért. Lóbálta a fáklyát, és ordított, ahogyan kifért a torkán. De akkor volt csak igazán jó világ, amikor megkezdődött a kihajtás, s a cölöpcserény olyan volt, mintha a világ végét festené le valaki, az emberek pedig jelbeszéddel értekeztek, mert tulajdon hangjukat sem hallották a lármában. Kis Tumáj ilyenkor fölmászott a cserény egyik remegő cölöpjére, naptól fakult barna haja ziláltan röpködött a válla körül, s a fáklyafényben olyan volt, mint egy kis manó; s mihelyt kissé csöndesedett a zaj, hallani lehetett, amint az elefánttrombitálást, cölöprecsegést, kötélropogást s a megkötözött állatok bőgését túlkiabálva, éles hangján biztatta Kala Nagot: - Rajta, rajta, Fekete Kígyó! Döfd meg az agyaraddal! Vigyázz, vigyázz! Üsd, vágd! Vigyázz a cölöpre! Hé, hó! Erre, erre! - Így kiáltozott, s közben Kala Nag és a vad elefánt harcolva tülekedtek ide-oda a cserényben; öreg elefántfogók törölgették homlokukról a verítéket, s közben arra is ráértek, hogy odabólintsanak Kis Tumájnak, aki izgett-mozgott örömében a cölöpök tetején.

De nemcsak izgett-mozgott. Egy éjszaka lesiklott a helyéről, és besurrant a vad elefántok közé, hogy egy kötél lecsúszott végét feldobja egy elefánthajtónak, aki hurkot próbált vetni egy rugdalózó kisborjú lábára (a borjak mindig több bajt csináltak, mint a felnőtt elefántok). Kala Nag meglátta, felkapta ormányával, s odanyújtotta Nagy Tumájnak, aki rápaskolt egyet-kettőt, és visszatette a cölöpre.

Másnap reggel összeszidta, s azt mondta neki:

- Hát a jó téglaistálló meg egy kis sátorhordás neked nem elég, magad is bele akarsz avatkozni az elefántfogásba, te kis semmirekellő? Most aztán ezek a bolond vadászok, kiknek a bére kisebb, mint az enyém, elmondták a dolgot Petersen szahibnak!

Kis Tumáj megijedt. Nem sokat tudott a fehér emberekről, de Petersen szahib volt a szemében a világ leghatalmasabb fehér embere. Ő volt a feje mindannak, ami az elefántcserényben történt - ő fogdostatta össze az elefántokat az indiai kormány részére, s többet tudott az elefántok természetéről, mint akárki más.

- Hát - hát mi lesz most? - kérdezte Kis Tumáj.

- Mi lesz? Minden lesz, csak jó nem. Petersen szahib bolond ember. Ha bolond nem volna, miért vadászna ezekre a vad ördögökre? Meglehet, hogy elvisz téged elefántfogónak, hogy ott hálj valahol azokban a mocsárlázas vadonokban, s a végén halálra tiporjanak a cserényben. Még jó, hogy ez az őrültség baj nélkül végződött. Jövő héten vége a fogásnak, s minket, akik a síkságról jöttünk, visszaküldenek az állomásainkra. Ott majd sima utakon járunk, és elfelejtjük ezt az egész vadászatot. De engem bosszant, fiam, hogy ilyen munkába ártod magad, amit az a piszkos asszámi, erdei népség szokott végezni. Kala Nag csak nekem engedelmeskedik, hát vele kell mennem a cserénybe, de ő csak harci elefánt, és nem segít megkötözni a többieket. Én tehát kényelmesen ülök a nyakán, ahogy egy mehuthoz illik, aki nem afféle vadász - egy mehuthoz, mondom, egy elefántvezetőhöz, olyan emberhez, aki nyugdíjat kap majd, ha kiszolgálta az idejét. Hát hogy szabad az Elefánt-Tumáj nemzetségét lerángatni egy cserény piszkos, sáros földjére? Rossz gyerek! Gonosz gyerek! Semmirekellő fiú! Eredj, mosd meg Kala Nagot, tisztogasd meg a fülét, és nézd meg, nincs-e tövis a lábában; különben megfog Petersen szahib, és vadászt csinál belőled - elefánthajszolót, erdei medvét. Piha, micsoda szégyen! Eredj!

Kis Tumáj szótlanul eloldalgott, de Kala Nagnak elmondta minden búját-bánatát, amíg a lábát vizsgálgatta.

- De nem baj! - mondta Kis Tumáj, miközben Kala Nag óriási jobb fülének szélét kifordította. - Megemlítették a nevemet Petersen szahib előtt, és talán - talán - talán - ki tudja? Hahó! Mekkora tüskét húztam ki, né!

A következő néhány nap azzal telt, hogy összeszoktatták az elefántokat; az újonnan elfogott vadállatokat fel-alá jártatták két-két szelíd között, nehogy sok bajt okozzanak, amikor lehajtják őket a síkságra; számba vették a takarókat, köteleket meg egyéb holmit, ami elszakadt vagy elveszett az erdőben.

Megérkezett Petersen szahib, Pudmini nevű okos nőstény elefántján. A többi hegyi táborban járt fizetni, mert a vadászévad már vége felé közeledett. Egy bennszülött írnok ült az asztalnál egy fa alatt, hogy kifizesse a hajtók bérét. Amikor egy-egy embert kifizettek, az visszatért az elefántjához, s csatlakozott az indulásra kész menethez. Az elefántfogók, vadászok, hajtók s a cserényhez tartozó emberek, akik egész esztendőn át a vadonban éltek, a Petersen szahib állandó kíséretét alkotó elefántok hátán ültek, vagy a fákhoz támaszkodtak, puskájukat karjukon keresztbe vetve; csúfolódtak az eltávozó hajtókkal, s kacagtak, amikor az újonnan fogott elefántok kitörtek a sorból, és összevissza futkostak.

Nagy Tumáj odament az írnokhoz, Kis Tumáj utána. Macsua Appa, a fő nyomkereső odasúgta egyik barátjának:

- Ebből a kicsikéből jó elefántvadász lesz. Kár ezt a kis erdei kakast elküldeni, hogy a síkságon hullassa el a tollait.

Petersen szahibnak ezer füle volt - kell is az ezer fül olyan embernek, aki a legcsöndesebb élő teremtést, a vad elefántot akarja meghallani. Ahogy Pudmini hátán végigheveredve feküdt, megfordult, s így szólt:

- Mit beszélsz? A síkságról jött hajtók közt egyet sem ismerek, aki akár egy halott elefántot is meg tudna kötözni.

- Nem férfi az, hanem gyerek. Az utolsó hajtás idején bement a cserénybe, s odadobta Barmaónak a kötelet, amikor azt a foltos vállú kis borjút el próbáltuk szakítani az anyjától.

Macsua Appa rámutatott Kis Tumájra; Petersen szahib odanézett, Kis Tumáj pedig földig hajolt.

- Ez dobott kötelet? Hiszen akkora, mint egy babszem. Hogy hívnak, kisfiam? - szólott Petersen szahib.

Kis Tumájnak ijedtében torkán akadt a szó, de Kala Nag ott állt a háta mögött, Tumáj intett neki, s az elefánt felkapta az ormányára, fölemelte, és egy magasságban tartotta Pudmini homlokával, szemtől szembe a nagy Petersen szahibbal. Kis Tumáj pedig eltakarta kezével az arcát, mert hát kisgyerek volt, s ha nem elefántról volt szó, éppen úgy szégyenlősködött, mint más gyerek.

- Ohó - mondta Petersen szahib, bajusza alatt mosolyogva -, hát mért tanítottad meg erre a fogásra az elefántodat? Talán hogy segítsen éretlen gabonát lopni a háztetőkről, amikor száradni rakják ki a kalászokat?

- Nem éretlen gabonát, ó Szegények Oltalmazója, hanem dinnyét - mondta Kis Tumáj, s a körülöttük ülő emberek harsány kacagásban törtek ki. Sokan megtanították gyermekkorukban az elefántjukat erre a fogásra. Kis Tumáj nyolc láb magasan ringatózott a levegőben, de nagyon szeretett volna nyolc láb mélyen lenni a föld alatt.

- Ez Tumáj, az én fiam, szahib - mondta bosszúsan Nagy Tumáj. - Rossz kölyök, börtönben fogja végezni, szahib.

- Nem hinném - mondta Petersen szahib. - Olyan gyerek, aki ebben a korban szembe tud nézni egy egész elefántcserénnyel, nem szokta börtönben végezni. Nesze, fiam, itt van négy anna, vegyél rajta édességet, amiért olyan okos kis fejed van a bozontos nagy hajad alatt. Idővel belőled is lehet vadász. (Nagy Tumáj morcosabban nézett, mint valaha.) - De azért jusson eszedbe - folytatta Petersen szahib -, hogy az elefántcserény nem valami jó játszóhely kisgyerekeknek.

- Sohase szabad odamennem, szahib? - kérdezte nagyot nyelve Kis Tumáj.

- De igen - mondta Petersen szahib, és újra elmosolyodott. - Majd ha láttad táncolni az elefántokat. Akkor lesz itt az ideje. Gyere el hozzám, ha az elefántokat táncolni láttad, s akkor valamennyi cserénybe beengedlek.

Erre megint felharsant a kacagás, mert régi tréfa ez az elefántfogók közt, s annyit jelent, hogy: sohanapján. Vannak az erdők mélyén nagy, rejtett, sima tisztások, amiket az elefántok báltermének neveznek, de ezeket is csak véletlenül találják meg, sohasem látta még senki táncolni az elefántokat. Ha egy hajtó ügyességével és bátorságával dicsekszik, a többiek azt kérdezik tőle: - Hát te mikor láttad táncolni az elefántokat?

Kala Nag letette Kis Tumájt, az pedig ismét földig hajolt, s elment az apjával; az ezüst négyannást odaadta az anyjának, aki az öcsikéjét dajkálta; mindnyájukat felrakták Kala Nag hátára, s a morgó, sivító elefántok sora lefelé hömpölygött a síkságra vezető ösvényen. Igen nyugtalan utazás volt ez az új elefántok miatt, akik minden gázlónál bajt csináltak, s különben is minden percben hízelgéssel vagy veréssel kellett őket rendben tartani.

Nagy Tumáj bosszúsan döfködte botjával Kala Nagot, mert nagyon haragudott; de Kis Tumáj szólni sem tudott a boldogságtól. Petersen szahib észrevette őt, pénzt adott neki - úgy érezte magát, mint egy közkatona, akit kiszólítanak a sorból, s a fővezér megdicséri.

- Mit akart mondani Petersen szahib azzal az elefánttánccal? - kérdezte végre suttogva az anyjától.

Nagy Tumáj meghallotta, és ezt dörmögte:

- Azt, hogy sohasem lesz belőled afféle nyomkereső hegyi bivaly. Ezt akarta mondani. Hé, ott elöl, mi zárja el az utat?

Egy asszámi hajtó, aki két-három elefánttal előbb járt, bosszúsan fordult vissza, s azt kiáltotta:

- Hozd ide Kala Nagot, hadd tanítsa tisztességre ezt az én süldő elefántomat. Minek is választott ki éppen engem Petersen szahib, hogy lemenjek veletek, ti rizsföldön legelésző szamarak! Állítsd mellém az elefántodat, Tumáj, döfködje meg az enyémet az agyarával. A Hegyi Istenekre mondom, az ördög szállta meg ezeket az új elefántokat - hacsak a dzsungelbeli társak szagát nem érzik.

Kala Nag oldalba döfködte az új elefántot, s kiverte belőle a kutyálkodást. Közben így szólt Nagy Tumáj:

- Az utolsó fogással minden vad elefántot összeszedtünk a hegyek közt. A baj ott van, hogy te nem tudsz hajtani. Hát az egész menetet én tartsam rendben?

- Halljátok?! - kiáltott fel a másik hajtó. - Még hogy ő segített összeszedni a vad elefántokat! Milyen bölcsek ezek a síkságlakók! Csak az ilyen, soha erdőt nem látott buta kobak nem éri föl ésszel, hogy az elefántok tudják, hogy erre az esztendőre vége a hajtásnak. És ezért ma éjszaka minden vad elefánt... de mit is pazarlom én a bölcsességemet ilyen víziteknősbékákra?

- Mit csinálnak ma éjszaka?! - kiáltott fel Kis Tumáj.

- Hohó, te is itt vagy, te babszem? No hát, neked megmondom, mert okos fiú vagy. Táncolni fognak, s az apád, aki minden vad elefántot összeszedett a hegyek közt, jól teszi, ha dupla kötéllel kötözi meg ma éjszakára az elefántjait.

- Mit beszélsz? - horkant rá Nagy Tumáj. - Negyven esztendeje apáról fiúra száll nálunk az elefántgondozás mestersége, de sohasem hallottunk efféle meséket az elefántok táncáról.

- Az ám; csakhogy a síkságon élő, kunyhóban lakó ember egyebet sem ismer, mint a kunyhója négy falát. No, hagyd csak megkötözetlenül ma éjszaka az elefántjaidat, majd meglátod, mi történik. Ami pedig a táncot illeti, én láttam azt a helyet, ahol... ejnye, az áldóját, hát hány kanyarodója van ennek a Dihang-folyónak? Már megint át kell gázolni rajta, a borjaknak meg úszni kell... Álljatok meg ott hátul!

Így beszélgetve, veszekedve, folyókon átgázolva tették meg első útjukat, valami befogadó táborig, amely az új elefántok számára készült; de rég kifogytak már a béketűrésből, mire odáig értek.

Az elefántokat aztán hátsó lábaiknál fogva vastag cölöpökhöz láncolták; az új elefántokat külön is megkötözték, szénát raktak eléjük, a hegyi hajtók pedig visszatértek Petersen szahibhoz a délutáni napfényben, előbb azonban lelkére kötötték a síkságról való hajtóknak, hogy különösen vigyázzanak ezen az éjszakán, s kacagtak, amikor ezek megkérdezték, hogy miért.

Kis Tumáj gondoskodott Kala Nag vacsorájáról, s amikor az este leszállt, kószálni kezdett a táborban kimondhatatlanul boldogan, egy tam-tam-dobot keresve. Ha egy indiai gyereknek tele van a szíve, nem szaladgál összevissza rakoncátlan, lármát ütve. Leül, és valami mulatságfélét rendez magában. Kis Tumájt pedig megszólította Petersen szahib! Azt hiszem, kipukkasztotta volna a beleszorult boldogság, ha meg nem találja, amit keres. De a tábor édességárusa kölcsönadott neki egy tam-tamot - egy dobot, amit tenyérrel kell verni -, és Kis Tumáj keresztbe vetett lábbal leült Kala Nag elé, amikor a csillagok elő kezdtek bújni. Ölében tartotta a tam-tamot, és verte, verte; minél többet gondolt a nagy tisztességre, amelyben része volt, annál jobban verte, egyes-egymagában az elefántoknak felhalmozott széna közt. Nem volt ott se dallam, se szó, de a dob döngése boldoggá tette.

Az új elefántok megfeszítették köteleiket, egyszer-egyszer felordítottak, trombitáltak; Kis Tumáj pedig hallotta az anyja hangját, amint a tábori kunyhóban álomba ringatta az ő öcsikéjét egy régi-régi dallal. Síváról, a nagy istenről szólt a dal, aki valamikor minden állatnak megmondotta, hogy mit egyék. Nagyon jó altatódal volt, az eleje így szól:

Kis Tumáj vígan verte meg a tam-tamot minden sor végén; aztán elálmosodott, és végignyúlt a szénán Kala Nag mellett.

Végül az elefántok is kezdtek lefeküdni, szokásuk szerint egyik a másik után; már csak Kala Nag volt talpon a sor jobb szélén; lassan himbálózott jobbra-balra, s fülelt az éjszakai szélre, amely lassan fújdogált a hegyek felől. A levegő tele volt azokkal az éjjeli neszekkel, amik együttvéve nagy-nagy csöndet alkotnak - egyik bambusz szára odaverődik a másikhoz, a bozótban megmozdul valami élő teremtés, egy félig fölébredt madár neszez, csipog (a madár sokkal gyakrabban ébred föl éjjel, mint mi képzeljük) - s valahol nagyon messze víz csörgedez. Kis Tumáj aludt még egy darabig. Amikor fölébredt, ragyogó holdvilág volt, és Kala Nag még mindig fülelve állt a talpán. Kis Tumáj zörögve forgolódott a szénában, s figyelte Kala Nag óriási hátának hajlását, amely a csillagos ég felét elfogta előle; s figyelés közben meghallotta - de oly messziről, hogy alig-alig szűrődött át a nagy csöndességen - egy vad elefánt tutulását.

A heverő elefántok mind úgy ugrottak fel, mintha meglőtték volna őket, s morgásuk végre fölébresztette az alvó mehutokat is. Előjöttek, nagy kalapácsokkal beljebb verték a cölöpöket, megerősítették ezt a kötelet, megbogozták amazt, amíg csak minden el nem csöndesedett megint. Egy új elefánt majdnem kirántotta már a maga cölöpjét; Nagy Tumáj levette a láncot Kala Nagról, s ennek az elefántnak előlábát hozzákötözte a hátsóhoz. Kala Nag lábára pedig háncskötélből tett hurkot, s azt mondta neki: ne feledje, hogy keményen meg van béklyózva. Tudta, hogy ő is, apja is, nagyapja is százszor meg százszor tette már ugyanezt. Kala Nag nem felelt erre a parancsra szokásos öblögető hangjával. Némán állt, és kinézett a holdfénybe, fejét kissé fölemelve, fülét legyezőhöz hasonlóan szétteregetve - föl, a Gáró-hegyek nagy hajlásai közé.

- Ügyelj rá, ha nyugtalankodni kezd éjszaka - szólt Nagy Tumáj Kis Tumájhoz, azzal bement a kunyhóba, és elaludt. Kis Tumáj is éppen le akart feküdni, amikor meghallotta, hogy a háncskötél halk pattanással elszakad, s Kala Nag kilépett a cölöpök közül - oly lassan, oly némán, mint a völgy torkából felszálló köd. Kis Tumáj mezítláb szaladt utána végig a holdfényes úton, fojtott hangon kiáltva: - Kala Nag! Kala Nag! Vigyél magaddal, Kala Nag! - Az elefánt egy hang nélkül megfordult, hármat lépett a fiú felé a holdvilágban, leeresztette az ormányát, nyakába emelte, s Kis Tumáj még jóformán el sem rendezte a térdeit, benn termett vele az erdőben.

A megkötözött elefántok még egy dühöset trombitáltak, aztán csönd borult mindenre, és Kala Nag megindult. Néha egy csomó magasra nőtt fű súrolta az oldalát, mint hullám a hajóét; néha a kúszó vadbors fürtjei karcolták végig a hátát, vagy bambusz reccsent a válla érintésére; de különben tökéletesen hangtalanul mozgott, úgy hatolva át a sűrű Gáró-erdőn, mint a füstön. Fölfelé ment, de Kis Tumáj nem tudta, milyen irányban, ámbár figyelte a fák közt ki-kibukkanó csillagokat.

Aztán feljutott Kala Nag az emelkedés gerincére, s egy pillanatra megállt; és Kis Tumáj a holdfényben sokmérföldnyi távolságra látta a tarkabarka prémekbe öltözött fatetők elmosódott foltjait s a kékesfehér ködöt a mélységben kanyargó folyók fölött. Tumáj előrehajolva bámult, és érezte, hogy alatta ébren van az erdő - éber, eleven és nyüzsgő. Egy nagy, barna gyümölcsevő denevér elsurrogott a füle mellett; egy tüskésdisznó tüskéi harsogva zörögtek a bozótban; s a fatörzsek közt lappangó sötétségben hallott egy sertésmedvét, amely hatalmas szuszogással túrta a nedves meleg földet.

Aztán ismét összezárultak feje fölött az ágak; Kala Nag lefelé kezdett haladni a völgybe; most már nem nyugodtan, hanem mint egy elszabadult ágyú a meredek parton - egyszerre rohant le. Roppant lábai úgy mozogtak, mint a gőzgép dugattyúja; minden lépése nyolc láb hosszú volt; térdein ropogott a ráncos bőr. Jobbra-balra úgy recsegett a bozót, mint a szétrepesztett vászon; a fiatal fák, amiket vállával félrehajtott, visszacsapódtak és oldalba sújtották; összegubancolódott kúszónövények akadtak az agyaraira, amint ide-oda forgatta fejét, s utat szántott magának közöttük. Kis Tumáj szorosan rálapult az elefánt széles nyakára, nehogy egy visszapattanó ág le találja sodorni - és szeretett volna már visszakerülni az elefántcserénybe.

A fű nedves kezdett lenni, Kala Nag cuppogva szedegette a lábát; Kis Tumáj pedig vacogott a völgy mélyét ellepő éjjeli köd hidegétől. Csobbanás és tocsogás hallatszott s a folyó víz csörgése; Kala Nag egy folyón ment keresztül, minden lépésénél kitapogatva az utat. Az elefánt lábai körül elsuhanó víz csörgésén kívül más csobogást meg trombitálást is hallott Kis Tumáj fölöttük is, alattuk is - hangos morgásokat, bosszús horkanásokat, mintha körülöttük tele lett volna a köd görgő, hullámzó árnyékokkal.

- Ohó! - mondta halkan, vacogó fogakkal. - Az elefántok kint vannak ma éjjel. Akkor hát ma tánc van.

Kala Nag kigázolt a vízből, kifújta az ormányát, és ismét fölfelé indult; de most már nem volt egyedül, s nem kellett utat törnie magának. Hat láb széles utat törtek már előtte, ahol a letiprott erdei fű igyekezett magához térni és fölegyenesedni. Sok elefánt járhatott ezen az úton néhány perccel előbb. Kis Tumáj hátranézett, s mögötte éppen kiemelkedett a ködbe borult folyóból egy nagy vad elefánt; kis disznószeme izzott, mint a parázs. Aztán ismét összezárultak a fák; továbbhaladtak fölfelé nagy trombitálás, csörtetés közben, jobbra-balra reccsenve törtek le körülöttük az ágak.

Végre megállt Kala Nag két fatörzs között, a hegy tetején. A két fa egy körhöz tartozott, amely három-négy holdnyi szabálytalan alakú térséget vett körül - és Kis Tumáj látta, hogy az egész térségen olyan keményre van letapodva a föld, mint a téglapadló. A tisztás közepén is nőtt néhány fa, de a kérge le volt dörzsölve, s alatta a holdvilágban fényesnek, kicsiszoltnak látszott a fa meztelen, fehér teste. A felső ágakról kúszónövények lógtak, s harang alakú virágaik - szulákhoz hasonló nagy viaszfehér virágok - úgy csüngtek rajtuk, mintha mélyen aludnának; de a tisztáson belül nem volt egyetlen fűszál, egyetlen zöld levél sem - semmi, csak letapodott föld.

A holdvilágban acélszürkének látszott minden, kivéve, ahol néhány elefánt állott - azoknak árnyéka fekete volt, akár a tinta. Kis Tumáj csak nézett lélegzetét visszafojtva, szeme majd kiugrott - s közben egyre több elefánt bukkant ki a tisztásra a fatörzsek közül. Kis Tumáj csak tízig tudott számolni - újra meg újra számolta őket az ujjain, amíg csak bele nem zavarodott a sok tízbe, és szédülni nem kezdett. A tisztáson kívül még hallotta recsegő lépéseiket a bozótban, amint a domboldalon fölfelé haladva utat törtek maguknak; de mihelyt a fatörzsekkel körülvett térségre értek, egyszerre oly nesztelenül mozogtak, mint a kísértetek.

Voltak ott fehér agyaras, vad hímek, nyakuk ráncai, fülük fodrai tele rájuk hullott falevéllel, dióval, gallyal; kövér, lassú járású nőstény elefántok; nyugtalan kis pirosas-fekete borjak - alig három-négy láb magasak - szaladgáltak a lábuk alatt; fiatal elefántok, akik nagy büszkélkedve mutogatták ütközni kezdő agyarukat; sovány, zörgő csontú elefánt-vénkisasszonyok, akiknek beesett és aggodalmas az arca, ormányuk pedig durva fakéreghez hasonló; vad, öreg elefántbikák, válluktól véknyukig tele régi harcokra emlékeztető forradásokkal, vágásokkal; vállukról csak úgy hullott magányos iszapfürdőik összeszáradt sara; és volt köztük egy, akinek törött volt az agyara, s oldalán a tigris tépő karmainak irtózatos nyomait viselte.

Szorosan egymás mellett álltak, vagy párosával sétáltak fel s alá a tisztáson, vagy magukban himbálóztak - sok, sok, sok elefánt.

Tumáj tudta, hogy míg csöndesen fekszik Kala Nag hátán, semmi sem történhetik vele; mert még a cserénybe hajtás vad rohanása, tülekedése közben sem esik meg, hogy a vad elefánt felnyúljon az ormányával, és lerántsa az embert a szelíd elefánt nyakából; ezek pedig itt nem is gondolnak emberre ma éjszaka. Egyszer megriadtak, és fülelni kezdtek, amikor lánccsörgést hallottak az erdőből - de Pudmini volt az, Petersen szahib kedvenc elefántja, aki láncát letépte, és dörmögve, szuszogva igyekezett fölfelé a hegy oldalán. Nyilván összetörte a cölöpöket, és egyenesen Petersen szahib táborából jött. És látott Kis Tumáj egy másik elefántot is, akit nem ismert, hátán-mellén mély, kötélvágta nyomokkal. Ennek is valamelyik környékbeli hegyen levő táborból kellett megszöknie.

Végül már nem hallatszott elefántmozgás az erdőből; Kala Nag kimozdult a két fa közül, s a tömeg közepébe lépdelt, kluttyogó, öblögető hangokat hallatva - s most valamennyien beszélgetni kezdtek elefántnyelven, és jártak-keltek a tisztáson.

Kis Tumáj még mindig Kala Nag nyakára lapult, s úgy nézett le a rengeteg széles hátra, lobogó fülre, meredő agyarra, kis forgó szemre. Hallotta az agyarak csörrenését, amint véletlenül más agyarakkal ütköztek össze; az összefont ormányok száraz zörgését, a roppant vállak és oldalak súrlódását a tömegben s a nagy farkak folytonos csapkodását, suhogását. Aztán felhő takarta el a holdat, és Tumáj fekete sötétségben hevert, de a nyugodt, állandó súrlódás, lökdösődés, öblögetés változatlanul folyt tovább. Tudta, hogy Kala Nag köröskörül van véve elefántokkal, s hogy lehetetlen kiszakítani ebből a gyülekezetből - hát összeszorította a fogát, és vacogott a hidegtől. A cserényben legalább fáklyafény és kiáltozás volt, de itt egyes-egyedül van a sötétségben - s egyszer egy ormány fölemelkedett, és megérintette a térdét.

Ekkor egy elefánt trombitálni kezdett, s öt-tíz rettentő másodpercig valamennyien követték a példáját. A fákról úgy hullt a harmat a láthatatlan hátakra, mint az eső, s valami egyhangú dobogás kezdődött, eleinte nemigen hangosan. - Kis Tumáj nem tudta, mi lehet az; de a zaj egyre erősödött, és Kala Nag előbb egyik mellső lábát, aztán a másikat emelte föl és eresztette le a földre - egy-kettő, egy-kettő, keményen, mint a pörölycsapás. Az elefántok most mind egyszerre topogtak - úgy hangzott ez, mintha harci dobot vernének egy barlang szájánál. A harmat addig hullt a fákról, amíg végre nem maradt több; a dobogás tovább tartott, a föld rengett, remegett, Kis Tumáj pedig befogta a fülét, hogy ne hallja ezt a hangot. De egész testét átjárta ez a roppant dübörgés - ahogy száz meg száz súlyos láb döngölte az érdes földet. Egyszer-kétszer érezte, hogy Kala Nag meg a többiek előremennek néhány lépést, s a döngölés átváltozott összetaposott leves zöld növények recsegő zajává, de egy-két perc múlva megint a lábak dobogása hallatszott a kemény talajon. Egy fa nyikorgott, nyögött valahol a közelében. Kinyújtotta kezét, és megtapintotta a kérgét, de Kala Nag előrement, még mindig dobrokolva, s Kis Tumáj nem tudta, melyik részén van a tisztásnak. Az elefántok semmi hangot nem adtak, csak egyetlenegyszer, amikor két-három kisborjú kezdett visítani egyszerre. Akkor egy ütés puffanását hallotta, s a dobogás tovább folytatódott. Két teljes óra hosszat tarthatott, s Kis Tumájnak minden idegszála fájt; de tudta az éjszakai levegő illatáról, hogy közeledik már a hajnal.

Halványsárga derengés támadt a zöld hegyek mögött, s az első fénysugárral megszűnt a dobogás, mintha a fény parancsszó lett volna. Kis Tumájnak még zúgott a feje, még meg sem fordulhatott fektében, már egy elefánt sem volt ott, csak Kala Nag, Pudmini s a kötélvágás nyomait viselő elefánt - s a domboldalakon semmi jel, semmi zörgés, még csak egy susogás sem árulta el, hogy merre távoztak a többiek.

Kis Tumáj csak bámult, csak bámult. A tisztás, ahogy visszaemlékezett rá, megnőtt ezen az éjszakán. Több fa állt a közepén, de szélein letiporták a bozótot és az erdei füvet. Kis Tumáj ismét odabámult. Most már értette a dobrokolást. Az elefántok nagyobb helyet tapostak ki - a vastag füvet, a leves növényszárakat darabokra törték, a darabokat szilánkokká zúzták, a szilánkokat apró szálacskákká tiporták, a szálacskákat kemény földdé döngölték.

- Ó - szólalt meg Kis Tumáj elnehezülő szemmel -, Kala Nag, nagy uram, tartsunk Pudminival, és menjünk Petersen szahib táborába, mert különben leesem a nyakadból.

A harmadik elefánt figyelte a másik kettő távozását, horkantott egyet, megfordult, és ment a maga útján. Valami kis bennszülött király istállójába tartozhatott, ötven, hatvan vagy száz mérföldnyire onnét.

Két óra múlva, amint Petersen szahib első reggelijét fogyasztotta, az elefántok, amelyek kettős láncot kaptak erre az éjszakára, trombitálni kezdtek, s a vállig sáros Pudmini meg a fájós lábú Kala Nag bedöcögtek a táborba.

Kis Tumáj arca szürke volt és megnyúlt; haja tele falevéllel, és harmattól csapzott; de megpróbált köszönni Petersen szahibnak, s elhaló hangon kiáltotta: - A tánc - az elefántok tánca! Láttam és - meghalok! - Kala Nag leült, és a Kis Tumáj halálos ájulásban csúszott le a nyakából.

De hát bennszülött gyereknek úgyszólván nincsenek idegei; két óra sem telt belé, igen elégedetten hevert Petersen szahib függőágyában; feje alatt Petersen szahib vadászkabátja, gyomrában pedig egy pohár meleg tej, egy kis pálinka meg egy adag kinin; s miközben a torzonborz, öreg, sebhelyes vadászok hármas sorban ültek előtte, úgy nézve rá, mint valami kísértetre - röviden, gyerek módra elmondta az éjszaka történetét, s így fejezte be:

- Ha azt hiszitek, hogy egy szót is hazudok, küldjetek oda embereket, hogy megnézzék: látni fogják, hogy az elefántok tágasabbra taposták a tánctermüket, és tíz meg tíz meg sokszor tíz csapást találnak, ami mind a táncterem felé vezet. Megnagyobbították a helyet a lábukkal. Láttam. Kala Nag elvitt - és láttam. Kala Nagnak is fáradt ám a lába!

Azzal visszafeküdt Kis Tumáj, s végigaludta az egész hosszú délutánt, de még az alkonyatot is. Amíg aludt, Petersen szahib és Macsua Appa végigjárták a két elefánt nyomát tizenöt mérföldnyire a hegyek között. Petersen szahib tizennyolc esztendőt töltött elefántfogással, s idáig csak egyszer talált ilyen tánchelyet. Macsua Appának nem kellett kétszer ránéznie a tisztásra, hogy észrevegye, mi történt ott, arra sem volt szükség, hogy lába hegyével megkaparja a keményre döngölt földet.

- A gyerek igazat beszél - mondta. - Ez mind ma éjszaka történt - és hetven csapást számláltam össze, ami keresztezi a folyót. Nézd, szahib, itt Pudmini lánca verte le a fa kérgét! Igen, ő is itt volt.

Egymásra néztek, körültekintettek, csodálkoztak; mert az elefánt útjait sem fehér, sem színes ember nem tudja kimérni, ésszel felérni.

- Negyvenöt esztendeje kísérem uramat, az elefántot - mondta Macsua Appa -, de sohasem hallottam, hogy emberfia látta volna azt, amit ez a gyerek látott. A hegyi istenekre, ez - de hát mit is mondhatunk mi? - elhallgatott, és fejét rázta.

Vacsora idejére értek vissza a táborba. Petersen szahib egyedül evett a sátrában, de megparancsolta, hogy a tábor kapjon két birkát és szárnyasokat s kettős porció lisztet, rizst és sót, mert tudta, hogy ünnep lesz ott.

Nagy Tumáj lélekszakadva jött fel a síkföldi táborból fiát és elefántját keresve, s most, hogy megtalálta, úgy nézett rájuk, mintha félne mind a kettőtől. És ünnepet ültek lobogó tábortűz mellett, a cölöphöz kötött elefántok sorával szemközt - s az ünnep hőse Kis Tumáj volt. A nagy, barna bőrű elefántfogók, nyomkeresők, hajtók és kötözők, s azok, akik tudják annak a titkát, hogy kell megtörni a legvadabb elefántot is: kézről kézre adták, megjelölték a homlokát egy frissen leölt erdei kakas szíve vérével, annak jeléül, hogy erdei ember, aki beavatottként szabadon járhatja a vadont.

És végül, amikor a tűz leszakadt, s a parázsló tönkök vörös fényében az elefántok olyannak látszottak, mintha mindet vérbe mártották volna: akkor Macsua Appa, valamennyi cserény valamennyi hajtójának feje - Macsua Appa, Petersen szahib jobbkeze, aki negyven éve nem látott csinált utat: Macsua Appa, aki oly nagy volt, hogy nem is volt más neve, csak Macsua Appa - talpra ugrott, magasan feje fölé emelte Kis Tumájt, s azt kiáltotta:

- Ide hallgassatok, testvéreim! Ide hallgassatok ti is, nagyuraim, elefántok, mert én beszélek, én, Macsua Appa! Ennek a kisfiúnak neve immár nem Kis Tumáj, hanem Elefánt-Tumáj, ahogy a dédapját hívták őelőtte. Amit soha ember nem látott, azt látta ő a hosszú éjszakán, s vele van az elefántoknak és a Vadon Isteneinek kegyelme. Nagy nyomkereső lesz belőle; nagyobb lesz nálam - még nálam, Macsua Appánál is! Világos szemmel jár majd a friss nyomon, a régi nyomon, a kevert nyomon! Nem éri baj a cserényben, ha a hasuk alá mászik, hogy megkötözze a vad agyarasokat; és ha odacsúszik a rohanó elefántbika lába elé: az elefántbika tudni fogja, hogy kicsoda ő, és nem tiporja össze. Hahó, láncra vert nagyuraim! - és végigszáguldott a cölöpök során. - Itt ez a kisfiú látta táncotokat a rejtekhelyeteken, látta azt, amit ember sohasem látott! Tisztelegjetek előtte, nagyuraim! Szelám Káró, gyermekeim! Tisztelegjetek Elefánt-Tumájnak, Gunda Persád, hahó! Hira Gudzs, Bircsi Gudzs, Kuttar Gudzs, hahó! Pudmini - te láttad a táncban, s te is, Kala Nag, elefántok gyöngye! - Hahó! Egyszerre! Elefánt-Tumáj előtt!

Barraó!

És erre az utolsó kiáltásra az egész sor felkunkorította az ormányát, úgyhogy a hegye a homlokát érte, s a legfőbb köszöntést, azt a recsegő trombitaordítást harsogta el, amit csak az indiai alkirály szokott hallani - az elefántcserény köszöntését.

De ez most mind Kis Tumáj kedvéért történt, aki azt látta, amit soha még nem látott ember - az elefántok éjjeli táncát, egyedül a Gáró-hegyek szívében!