Várnai Zseni - Minta érték nélkül
Kis kék csomag, tartalma: élelem,
csak félkiló: minta, értéktelen,
és mégis ez egy fontos küldemény,
szalonna van benne, meg sütemény.
Megzörgetem a postaablakot:
- Vigyázva küldjék ezt a csomagot,
és föl ne bontsa illetéktelen...
kísérje útján ez a kérelem.
Ez Magyarországból egy kis falat,
itt ért a liszt a forró ég alatt,
hol a síkságon színarany terem,
s zizeg a búza, mint a színselyem.
Csak minta érték nélkül – semmiség,
e föld ereje mégis benne ég,
és húsa, zsírja, sója benne van:
egészségedre váljék, Kisfiam.
Ez annyi, mint egy csokor nefelejts,
hogy minket soha, soha ne felejts,
s ha vérré válik benned e kenyér,
a lelked hozzánk mindig visszatér.
Nem bánom azt sem, hogyha netalán
megkóstolja egy francia leány,
legalább tudja, nem vagy hontalan,
szülőföldednek reád gondja van.
Legszívesebben föladnám magam,
egy kis csomagban, titkon, boldogan
s eljutnék Hozzád, mint kis élelem,
darabka szív... minta, értéktelen.
Várnai Zseni - Szerelem
Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény.
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!
Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltünt, messzeszállt
s talán már más szív fölött muzsikált.
Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár, a neve szerelem.
Várnai Zseni - Virágos ág...
Virágos ág az az asszony élete,
tavasszal könnyű szirmokkal tele,
s mikor lehullnak róla díszei,
virág helyett gyümölcse terheli.
Termése érik, pirul, gömbölyül,
pillék és méhek zsongják őt körül,
szellő ringatja, eső öntözi,
s a nap tüzén csillognak könnyei.
Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,
csupasz testét vad esők verdesik,
reszket, amikor tépázza a szél,
de nedvei forrók, akár a vér.
S mikor csillogó fátylat sző a hó,
s belepi őt e puha takaró,
már újra szép, és arról álmodik,
hogy tavaszra tündérré változik.
S az lesz belőle, tündér csakugyan,
ezernyi szép, feslő virága van,
ő bennük éli újra tavaszát,
s nyáron a nap deleje hatja át.
Így ringatja a változó idő,
a mag, ha pattan, az is újra ő,
kikél a földből, húzza őt a fény,
újjászüli az örök televény.
S ha teste már csak tűzre lenne jó,
olyan öreg, száraz és korhadó...
ifjú fákban tovább él lényege...
gyümölcsös ág az asszony élete...
