Anyúúúúú. . .
Egy lakótelep panelházának udvarán, a szép tavaszi szombat délelőttön minden
gyerek lent ugrált az udvaron. Hintázott, játszott, homokozott, labdázott,
már ahogy az ilyenkor lenni szokott.
Én egy padon ültem, s élveztem a vidám hangzavart; a gyerekek visitoztak, a
hinták nyikorogtak, a labdák pattogtak, s odahallatszott a közeli utca
forgalmának zaja is. Az egyik kisfiú lemászott a korlátról és elkiáltotta
magát:
-Anyúúúúú!
Elmosolyodtam. Elképzeltem, hogy most ahány ablak, annyi női fej fog kinézni
rajta, hogy a sok gyerek közül vajon melyiknek a kisfia kiván valamit. . .
De tévedtem. . . Az ötödik emeletről egyetlen nő hajolt ki és visszakiabált
a gyereknek:
-Mi kell, Áron?
-Anyu, dobd le a labdámat - válaszolta Áron. A labda lerepült, s a gyerek
elvegyült a többi között.
Eltűnődtem. Micsoda láthatatlan kapcsolat köthet össze egy anyát a
gyermekével, ha ennyi gyerek között, akiknek - szerintem- egyforma
cérnavékony hangja van, ekkora távolságból, és ekkora zaj közepette, az az
egyetlen anya néz ki az ablakon, akinek ez szól.
Számomra ez a csodával határos. S ahogy ezen töprengtem ott a padon, eszembe
jutott egy másik történet, amit régebben hallottam, s amiben már többről is
volt szó, mint egy ledobandó labdáról. . .
Laura sminkes a televizióban, és egyedül neveli ötéves kislányát, Katit. Ez
a hét nagyszerűen indult, mert a felvételeket a Mátrában tervezték
befejezni, az egész stáb egy bérelt üdülőbe utazott, és ő magával vihette a
kislányát. A sminkszoba ugyanis - ahol a szereplő arcát Laura szakképzett
keze készitette ki a szerepnek megfeleően - egyben az ő szobája is lett,
ahol a kislányával kényelmesen elfért.
Ezen a napon mindenki a Kékes-tetőn volt, hogy egy ott játszódó jelenetet
próbáljanak, mig Laura a sminkszoba tükrös-asztalát kellett felkészitse,
mire a szereplők visszaérkeznek. Amig Katit a rengeteg tégely, üvegcse,
rúzsok és púderek lekötötték, addig Laura nyugodtan készülhetett. De Kati
egy idő múlva megunta és mindenáron kint akart játszani. Télvégi idő volt,
fent még szép fehér hó csillogott, de az üdülő kertjében már zöld foltok
törték meg a hótakarót. Laura nem szivesen engedte a gyereket egyedül a nagy
kertbe, hiszen rajtuk kivül senki sem lakott az üdülőben, a személyzet
ilyenkor délután nem látható sehol. Kati türelmetlenkedett.
-Hóvirágot akarok szedni-mondta-, meg hóembert épiteni.
Laura megigértette vele, hogy itt marad az ablak alatt, s ráadta a meleg
holmikat. Kati boldogan rohant ki a kertbe, s anyja látta az ablakból, ahogy
hógolyókkal dobálja a fákat. Aztán elmerült a munkájába, ide nem hoztak
fodrászt, s azt a pár parókát is neki kellett átfésülnie. Egy idő után úgy
rémett neki, hogy hangot hall.
-Anyúúúúú!- hangzott szinte egészen közelről, de semmit sem látott.
-Biztosan elbújt - gondolta Laura-, s most azt akarja, hogy megkeressem.
Ilyesmit otthon is gyakran játszottak, felkapta hát a kabátját és kiszaladt
a kertbe.
-Kati!- kiáltotta, de válasz nem jött. -Aha, meg kell keresnem - s már
folytatta is, ahogy otthon szokták. -Jó az irány? Hideg? Meleg? - semmi
válasz, pedig ez játékszabály volt.
Laura megállt. Ez már nem tetszett neki.
-Katikám, tudnom kell, merre vagy, aztán folytathatjuk a bújócskát-
kiáltotta.
A teljes csendben nem jött válasz. Laura fázni kezdett, pedig még sütött a
Nap, s a kabátja is meleg volt.
-Anyúúúúú!- hallotta most újra, s mintha egészen közelről jönne a hang, de
volt valami benne, ami összeszoritotta a szivét.
Futni kezdett az üdülő melletti úton, hiszen itt nem volt olyan bokor, ami
mögé a gyerek elbújhatott volna. Az északi oldalon egy tágas mező volt,
bokrokkal, talán ott a gyerek, de miért hallja a hangját mindig egészen
közelről. Kifúlva érkezett az épület hátsó frontjához, ahova a sminkszoba
ablakából egyáltalán nem láthatott és szivdobogva megállt.
Ahogy megtorpant, füléhez ért egy kis siró, szipogó hang. Sarkon fordult: s
akkor meglátta Katit. A gyerek fejjel lefelé lógott egy ócska hintán, ami
egy rozsdás láncból és egy autógumiból állt. Valahogy beakadt a lába a lánc
és az autógumi közé, s nem tudta magát kiszabaditani.
Jó ideje lóghatott már fejjel lefelé, sapkája leesett a fejéről és az arca
vörös volt. Anyja gyorsan kiszabaditotta és ölébe vette.
-De jó, hogy itt vagy - suttogta a kicsi-, én már úgy féltem.
-Azonnal jöttem, ahogy hivtál-mondta Laura és igyekezett nyugodtnak
látszani.
-De hát én nem tudtalak hivni - suttogta Kati-, nem volt hangom - és tovább
pityergett.
Laurának földbegyökerezett a lába. Most fogta fel, hogy milyen messze került
az üdülő bejárati oldalától, ahol a sminkszoba volt. Tehát nem is hallhatott
semmilyen hangot a túlsó oldalon, a csukott ablak mellett, ebből a
távolságból még erőteljes férfiüvöltést sem, nemhogy egy kisgyerek elfúló
hangocskáját. Laura hátán futkosott a hideg. De hiszen a hangban, amit ő
hallott, felismerte a kislányáét, méghozzá azzal a hangsúllyal, amivel csak
Kati hivja őt. . .
Bent a szobában Laura forró kakaót öntött Kati csészéjébe és meggyújtott egy
gyertyát.
-Tudod mit? - mondta-, ülj ide mellém, mesélek neked arról, hogy minden
gyerekre, mindig vigyáz egy igazi őrangyal. . .
(Karsay István)
