Nem, nem arra gondolok, hogy ki a főnököd, melyik a céged… hanem, hogy kinek ? Mondhatnám, kiért, de úgy is félreérthető…
A minap történt. Fotóssal mentünk helyszínre. Ritka alkalom, mert legtöbbször magam szoktam a képeket elkészíteni. Ha mégsem, mindketten önállóan, külön dolgoztunk, vagy archívumból került ki a felvétel.
No, szóval elindultunk. Több anyagot kellett felvenni, így majd egy nap ráment. Közben beszélgettünk. Illetve, tekintve, hogy a rettenetesen álmos voltam, inkább hallgattam, mit beszél ő. Meglehetősen negatív hangulatban volt. Szidott mindent, és mindenkit. Bár ehhez nyilván hozzájárult, hogy ő (is) álmos volt és fáradt, valamint még csak lábadozott egy betegségből, igencsak keserűnek tűnt. Sajnos, sok dologban igaza is volt, ami, persze, nem igazán dobott fel engem sem.
Azután a munkára terelődött a szó. Kicsit ecsetelte önnön profizmusát, hogy mely neves magazinoknak készít képet. Félálomban – kényelmes volt az ülés a kocsijában - meg találtam kérdezni, nem kellemetlen érzés-e számára, hogy képeit közös újságunknál, a napilapoknál megszokott, olcsóbb, vékony papírra nyomják, melyen a felvétel gyakran elmosódik, a túloldalról foltosan átüt a festék… - Akkor is látszik, hogy melyik a jó kép! –vágta rá egyből. - Hááát… talán, aki ért hozzá… de, ha elmosódott, foltos, nem biztos, hogy azt mindenki észreveszi, hogy jó a beállítás, a felvétel szöge. – adtam hangot ellenvéleményemnek.
Egy másodpercig sem késett a válasz: Na és? Kit érdekel, hogy Mari néni mit gondol? Le van szarva! Én a szakmának dolgozom, természetesen!
Miután nagy nehezen helyére igazítottam leesett államat és tátva maradt számat, mély csöndbe burkolódzva elgondolkodtam. Fájt az a válasz. Mari néniért, és még másért is. De nem igazán értettem, inkább éreztem ezt a fájdalmat. No. Lássuk… Hogyan is van ez velem? Mintha, nem nagyon fogalmaztam volna meg magamban eddig, kinek is dolgozom… tényleg, én kinek?
Hmmm... Na, igen. Vitathatatlan, jólestek a szakmai elismerések, a kitüntetések. A gratulációk. Még akkor is, ha úgy éreztem, erre nem szolgáltam rá. Mert egy hatalmas példányszámú lapnál rovatvezetőnek lenni, persze, jó. De, az ilyen óriási példányszámú lapok, pont nem irodalmi választékosságukról híresek… akkor, miért illet a gratuláció? (Bezzeg a nívós szaklapokban publikált tanulmányokhoz nemigen gratuláltak… igaz, azt jóval kevesebben is olvassák… pedig, no, azokra tényleg büszke voltam. De, hazánk lakosságának valószínűleg elenyésző része tudja, hogy egyáltalában létezik olyan, hogy Magyar Állatorvosok Lapja…)
Szóval, az elismerés jólesik! Ezért dolgozom? A pénzért, megélhetésért? A szakmának, vagy Mari néninek?
Lassan derengeni kezdett a kép. Ha pályázatra írok, akkor persze, a szakma , az elismerés kerül előtérbe. Ha a mindennapokat vesszük, a „nem szeretem” témákat, akkor bizony, a megélhetésért. De… Mari néni fontos nekem. Nagyon fontos!!!
Hát, persze! Miért is lettem, szinte véletlenül újságíró? Hogy „szolgáljak” hogy tájékoztathassam az embereket, vagy, még inkább, hogy a természetet közelebb hozhassam… hogy „ismeretterjesszek”. Ez a célom. Cél. Időközben céllá vált még a pozitív értékek népszerűsítése, a hasznos információk továbbítása, a pozitív szemlélet terjesztése.
Néha hibázok. Néha rossz kedvem van, vagy kellemetlenségek érnek. De nem vagyok frusztrált, negatív. Hiszek magamban. Nem keresek önigazolást, nem vadászok visszajelzésekre, elismerésekre.
Vannak céljaim, és teszek értük.
Szeretek segíteni. Ha nehézségek, kellemetlenségek érnek a munka során, akkor is ott a tudat, hogy többet, vagy kevesebbet, de használhatok a tevékenységemmel. Tán egy icipicit jobbíthatok a világon…
Már tudom: én Mari néninek dolgozom… illetve érte.
Te kinek, kiért, miért dolgozol?
Mi a célod a munkáddal?
Egyáltalában, van valami „igazi” célja?
Mert azt hiszem, igazán boldog, és kiegyensúlyozott – akár nehézségek közepette is -csak akkor lehetsz, ha erre a kérdésre meg tudod adni magadnak a helyes választ. És annak tartalma nem másodlagos, nem önös, nem kényszerű… ha a tevékenységeddel célod van, és az olyan cél, ami pozitív. Vagyis, építő jellegű.
Szóval, te, kinek dolgozol?
Lovas Éva. rovata (leva.virtus.hu)
Azután a munkára terelődött a szó. Kicsit ecsetelte önnön profizmusát, hogy mely neves magazinoknak készít képet. Félálomban – kényelmes volt az ülés a kocsijában - meg találtam kérdezni, nem kellemetlen érzés-e számára, hogy képeit közös újságunknál, a napilapoknál megszokott, olcsóbb, vékony papírra nyomják, melyen a felvétel gyakran elmosódik, a túloldalról foltosan átüt a festék… - Akkor is látszik, hogy melyik a jó kép! –vágta rá egyből. - Hááát… talán, aki ért hozzá… de, ha elmosódott, foltos, nem biztos, hogy azt mindenki észreveszi, hogy jó a beállítás, a felvétel szöge. – adtam hangot ellenvéleményemnek.
Egy másodpercig sem késett a válasz: Na és? Kit érdekel, hogy Mari néni mit gondol? Le van szarva! Én a szakmának dolgozom, természetesen!
Miután nagy nehezen helyére igazítottam leesett államat és tátva maradt számat, mély csöndbe burkolódzva elgondolkodtam. Fájt az a válasz. Mari néniért, és még másért is. De nem igazán értettem, inkább éreztem ezt a fájdalmat. No. Lássuk… Hogyan is van ez velem? Mintha, nem nagyon fogalmaztam volna meg magamban eddig, kinek is dolgozom… tényleg, én kinek?
Hmmm... Na, igen. Vitathatatlan, jólestek a szakmai elismerések, a kitüntetések. A gratulációk. Még akkor is, ha úgy éreztem, erre nem szolgáltam rá. Mert egy hatalmas példányszámú lapnál rovatvezetőnek lenni, persze, jó. De, az ilyen óriási példányszámú lapok, pont nem irodalmi választékosságukról híresek… akkor, miért illet a gratuláció? (Bezzeg a nívós szaklapokban publikált tanulmányokhoz nemigen gratuláltak… igaz, azt jóval kevesebben is olvassák… pedig, no, azokra tényleg büszke voltam. De, hazánk lakosságának valószínűleg elenyésző része tudja, hogy egyáltalában létezik olyan, hogy Magyar Állatorvosok Lapja…)
Szóval, az elismerés jólesik! Ezért dolgozom? A pénzért, megélhetésért? A szakmának, vagy Mari néninek?
Lassan derengeni kezdett a kép. Ha pályázatra írok, akkor persze, a szakma , az elismerés kerül előtérbe. Ha a mindennapokat vesszük, a „nem szeretem” témákat, akkor bizony, a megélhetésért. De… Mari néni fontos nekem. Nagyon fontos!!!
Hát, persze! Miért is lettem, szinte véletlenül újságíró? Hogy „szolgáljak” hogy tájékoztathassam az embereket, vagy, még inkább, hogy a természetet közelebb hozhassam… hogy „ismeretterjesszek”. Ez a célom. Cél. Időközben céllá vált még a pozitív értékek népszerűsítése, a hasznos információk továbbítása, a pozitív szemlélet terjesztése.
Néha hibázok. Néha rossz kedvem van, vagy kellemetlenségek érnek. De nem vagyok frusztrált, negatív. Hiszek magamban. Nem keresek önigazolást, nem vadászok visszajelzésekre, elismerésekre.
Vannak céljaim, és teszek értük.
Szeretek segíteni. Ha nehézségek, kellemetlenségek érnek a munka során, akkor is ott a tudat, hogy többet, vagy kevesebbet, de használhatok a tevékenységemmel. Tán egy icipicit jobbíthatok a világon…
Már tudom: én Mari néninek dolgozom… illetve érte.
Te kinek, kiért, miért dolgozol?
Mi a célod a munkáddal?
Egyáltalában, van valami „igazi” célja?
Mert azt hiszem, igazán boldog, és kiegyensúlyozott – akár nehézségek közepette is -csak akkor lehetsz, ha erre a kérdésre meg tudod adni magadnak a helyes választ. És annak tartalma nem másodlagos, nem önös, nem kényszerű… ha a tevékenységeddel célod van, és az olyan cél, ami pozitív. Vagyis, építő jellegű.
Szóval, te, kinek dolgozol?
Lovas Éva. rovata (leva.virtus.hu)
