Amit erénynek tartunk, az gyakorta különféle tetteknek és érdekeknek a véletlen által, vagy a mi iparkodásunk nyomán létrejövő elegye. Vagyis a férfiak nem mindig bátorságból vitézek, s a nők sem mindig erényességből erényesek.
A szenvedély az egyetlen szónok, akinek mindig sikerül meggyőznie. Olyan, mint a természet tévedhetetlenül érvényesülő törvényei: a legegyszerűbb ember, ha van benne szenvedély, sokkal meggyőzőbb lehet, mint az az ékesszóló, akiből hiányzik a szenvedély.
Az emberi szívben szüntelen váltják egymást a szenvedélyek nemzedékei, vagyis ha az egyik eltűnik, majd mindig a helyébe lép mindjárt egy másik.
A szenvedélyek sokszor hívják elő ellentétüket: a fukarság gyakorta pazarlássá válik, a pazarlás fukarsággá, sokszor gyengeségből vagyunk határozottak, s félénkségből merészek.
Bármennyire is igyekszünk alázatosságnak és becsületességnek álcázni, az álcák mögül mindig kisejlik a szenvedély.
Hiúságunknak jobban fáj, ha ízlésünket vonják kétségbe, mintha a véleményünket ítélik meg.
A legtöbb ember nemcsak hogy elfeledi a jótetteket és a bántásokat, hanem egyenesen meggyűlöli azt, aki lekötelezte, viszont elfelejti gyűlölni azt, aki bántotta. A jótettek megjutalmazását s a rosszak megbosszulását oly nyűgnek tekinti, amelynek nem hajlandó alávetni magát.
A boldog emberek azért mértékletesek, mert jó sorsuk jó kedéllyel áldotta meg őket.
A féltékenység, ha úgy vesszük, igaz és érthető indulat, hiszen nem kíván mást, mint megőrizni, ami a miénk, vagy amiről azt hisszük, hogy a miénk; az irigység viszont puszta düh, mely nem képes elviselni, hogy másnak is legyen valamije.
Rossz tetteinkért sokkal kevésbé üldöznek s gyűlölnek bennünket, mint jó tulajdonságainkért.
Erőnk több van, mint akaratunk, s gyakran csak azért ítélünk lehetetlennek egy-egy dolgot, hogy saját magunk előtt fölmentsük magunkat.
Ha nem lennének hibáink, aligha lelnénk oly nagy élvezetet a mások hibáinak leleplezésében.Ha szemrehányást teszünk valakinek, mert hibázott, akkor nem annyira a jóság, mint inkább a gőg szól belőlünk, s kifogásaink korántsem a másik jó útra terelését, hanem inkább a magunk tökéletességének fitogtatását célozzák.
Az igazi öröm mindig a megközelítés, nem pedig a dolog maga, s boldoggá az tesz, amit szeretünk, nem pedig az, amit a többiek szeretni valónak ítélnek.
Az ember sohasem olyan boldog, de nem is olyan boldogtalan, mint hinné.
Az ember boldogsága vagy balsorsa nemcsak szerencséjének, hanem kedélyének és természetének is függvénye.
Az őszinteség: szívünk megnyitása. Roppant kevés az őszinte ember, s akit annak látunk, többnyire az is csak színleli, hogy a mások bizalmát megnyerje.
Aki ügyes, rangsorolja, s ennek megfelelően intézi ügyeit. Mohóságunk azonban gyakorta megzavarja a rendet, egyszerre szaladunk százfelé, s oly fontosnak látjuk a jelenté ktelent, hogy miatta képesek vagyunk elszalasztani a fontosat.
Ami a józanság az észnek, ugyanaz az illendőség a testnek.
Nehéz a szerelmet meghatározni: annyit mondhatunk róla, hogy a lélekben: hatalomvágy, az értelemben: rokonszenv, a testben pedig: rejtett és kényes vágy annak birtoklására, amit a maga rejtélyességében szeretünk.
Az igazság szeretete a legtöbb emberben nem más, mint rettegés az igazságtalanságtól.
Szeretni csak önmagunkból kiindulva tudunk, és ha barátainkat jobban szeretjük önmagunknál, még mindig csak a magunk ízlését és hajlamát követjük, még akkor is, ha a barátság csak ezen az egyetlenegy módon lehet igaz és tökéletes.Ha ellenségeinkkel ki akarunk békülni, csak azért tesszük, hogy saját helyzetünkön javítsunk, mert elegünk van már a háborúskodásból, s attól félünk, hogy hirtelen rosszra fordulnak a dolgok.
Amit általában barátságnak neveznek, az nem más, mint egyfajta szövetség, az érdekek kölcsönös védelme s kölcsönös szívességek; a barátság olyan kapcsolat, amelyből hiúságunk mindig nyerni kíván valamit.
Barátainkban kételkedni: nagyobb szégyen, mint csalódni bennük.
A rendkívüli érdem jele, hogyha még legádázabb irigyei is kénytelenek dicsérni.
Az ész a szívvel szemben mindig alulmarad.
Akik jól ismerik a saját eszüket, aligha ismerik jól a szívüket.
Minden embernek s minden ügynek megvan a maga távlata: némelyiket, hogy jól megítélhessük, közelről kell látnunk, másokat viszont csak úgy ítélhetünk meg, ha messziről vesszük szemügyre.
Nem az az okos ember, aki véletlenül akadt rá a jó megoldásra, hanem az, aki tudja, hol találhat rá, majd rá is talál, s aztán fel is használja.
Akkor ismerünk valamit igazán, ha minden részletét ismerjük, és mert ezek száma szinte végtelen, ismereteink mindig felületesek és tökéletlenek.
Ha azt mondjuk, nincsen bennünk semmi hiúság, tulajdonképpen az is hiúság.
Nincs agyafúrtabb ravaszság, mint amikor úgy teszünk, mintha beleesnénk a nekünk állított csapdába, viszont sohasem csalattatunk meg oly könnyen, mint amikor azt hisszük, hogy mi csapunk be másokat.
Ha eltökéljük, hogy sohasem csapunk be senkit, akkor annak tesszük ki magunkat, hogy bennünket fognak folyvást becsapni.Akad megrovás, amely dicséret, akad dicséret, amely megrovás.
A dicséret visszautasítása: felhívás újabb dicséretre.
A dicséret iránti vágyunk erényeinket táplálja, így a szellem, az érték, a szépség dicsérete erősíti a szellemet, az értéket, a szépséget.
Nehezebb dolog kivédeni, hogy más uralkodjék rajtunk, mint nekünk uralkodnunk másokon.
A nagy emberek dicsőségét legjobban úgy tudjuk megítélni, ha megnézzük, milyen módon jutottak el a dicsőséghez.
Számos cselekedet nevetségesnek látszik, holott rejtett oka igencsak bölcs és megalapozott.
A világ többre becsüli az érdem látszatát, mint az érdemet magát.
A valóban tisztességes ember semmit sem vesz zokon
Az őrület az élet minden pillanatában a nyomunkban jár. Ha bölcsnek látunk valakit, csak azért látjuk annak, mert őrültsége teljes összhangban áll életkorával és sorsa alakul ásával.
Akiben nincs semmi bolondság, az nem is olyan bölcs, mint hinné.A boldog emberek szinte sohasem változnak, mindig azt hiszik, hogy igazuk van, holott balfogásaikat többnyire a szerencse igazítja helyre.
Ha sok jót kaptunk valakitől, viseljük el azt is, ha rosszat tesz nekünk.
Akiben nincs annyi erő, hogy rossz legyen, az igazán jó aligha lehet; minden másfajta jóság legtöbbnyire csak lustaság vagy az akarat hiánya.
Az emberek nagy részével kevésbé veszélyes rosszat tenni, mint túl sok jót.
Nagyon nagy ügyesség, ha valaki titkolni tudja, hogy mennyire ügyes
A szánalom nagyon gyakran: saját bajaink előérzete a mások bajaiban, lehetséges nehézségeink okos előrelátása. Többnyire csak azért segítünk másokon, hogy rábírjuk őket, hasonló esetben ők is segítsenek nekünk, vagyis a nékik tett szolgálatok igazából olyan javak, amiket saját magunknak előlegezünk.
Mi sem lehetne kiábrándítóbb, mint amikor jelentős érdemeket szerzett emberek apró-cseprő ügyekkel szeretnék újra bizonyítani a maguk kiválóságát.
A nők sokszor hiszik, hogy szerelmesek, mikor még nem is azok: szenvedélynek hiszik mindazt, ami csak kacérság, az évődéseket, a széptevéssel járó izgalmakat, a szerelem örömének természetes vágyát, no meg a visszautasítás fáradságát.
Mindig szeretjük azokat, akik bennünket csodálnak, de nem mindig szeretjük azokat, akiket mi csodálunk.
Ha egyes embereket sohasem látunk nevetségesnek, akkor bizonyosan nem jól figyeltük meg őket.
Hálátlan embert lekötelezni - ez még nem olyan nagy csapás; becstelen ember lekötelezettjének lenni viszont elviselhetetlen.
Amikor túl erősen gyűlölünk, méltatlanabbá válunk még annál is, akit gyűlölünk.
Gyenge ember nem lehet őszinte.
A véletlent ugyanúgy kell kezelnünk, mint egészségünket; örüljünk neki, ha kedvünkben jár, legyünk türelemmel, ha ellenünk fordul, s komoly orvosságot csak akkor használjunk, amikor végleg nem tehetünk másképp.
Jobban járnánk, ha olyannak mutatnánk magunkat, amilyenek vagyunk, ahelyett hogy olyannak igyekeznénk látszani, amilyenek nem vagyunk.
(FRANÇOIS DE LA ROCHEFOUCAULD)
