"Egy párkapcsolat sokféle háborúságot, válságot, gyötrelmet rejthet magában. Hűtlenséget is. Hirtelen felszikrázó vad indulatokat. Mégis azt mondom, mindaddig érdemes csinálni,
amíg a "szív szeme" átlát a viharok felhőin. És átlát a mindnyájunkban meglevő hitványságon, önzésen, gyengeségen. És akkor kell abbahagyni, amikor érzed, hogy rosszabbá tesz, vacakabbá - hogy lesüllyedsz. Mert akkor nincs már benne szeretet. És akkor már lehúz.
Ez nálam minden együttélésnél, barátságnál, emberi kapcsolatnál a "ne tovább!" pillanata.
A szeretet azt jelenti, hogy fölfelé nézünk egymásban.
Ha ez nincs - akkor már nem szeretsz."
"Ha nem szeretlek, sohasem látom meg, ki vagy Te!
"Szívvel látni" nem azt jelenti, hogy nem látom a hibáidat, esendőségeidet, néha még a legtaszítóbb, legmegvetendőbb tulajdonságaidat is. Nem azt, hogy nem látom meg a "gonoszságodat" amitől, mint minden ember, te sem tudtál vagy nem akartál megszabadulni - hanem azt, hogy mindezeknél följebb is nézek benned, és tudom, hogy több vagy, mint a démonaid!"
***
"Maga a szeretet nem egyéb, mint hogy valakit mélyen érzünk, mélyen belelátunk a szemei mögé, a lelkébe, és bármilyen külső mögött felismerjük, hogy "Ő az!". Érezzük a gondolatait, és gondoljuk az érzéseit. Ahhoz, hogy akár az "e világon", akár a túlvilágon fölismerjük, nem szükségesek testi szemek és fülek."
***
"A szeretet mindent kibír - egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk - és vége!? Vége, örökre?! Soha nem lesz többé?! - Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért, mert egyszerűen természetellenes. Az, hogy a testünk vénül, és betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogadható valahogy. Nehezen, de mit tegyünk? Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halál kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán egy rejtett bizakodás: majd csak lesz valahogy.
Az ember végül megadja magát. De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan! Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít. Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg! Olyan értelmetlen, hogy nem lehet igaz!
Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket - mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban.
De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha! Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál is kisebb kis atommag a szívünk közepében, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló.
Minden más elmúlhat - el is múlik. A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is.
"Ég és föld elmúlnak, de az én szavam nem." Ez a szó a szeretet, tudjuk.
Vagyis a szeretet nem múlhat el - megmarad. Ezért van az, hogy senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet." Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul.
A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad.
Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának a fantom-fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban - ha valóban szeretünk - nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, odaát, vagy egy másik életben ... Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem is az emléke, a hiánya él bennünk."
"Ez a másikkal való széttéphetetlen egység kérdése. Hogy szeretem, és vele akarok lenni, vele akarok szenvedni, és vele akarok meghalni - mert számomra nagyobb gyötrelem, ha eltépik tőlem a szerelmemet, a lelkemhez, testemhez tartozó lényt, mint vállalni vele bármilyen poklot és szenvedést. Valójában ez nem is "vállalás" kérdése, mert ha szeretek valakit, egyszerűen nincs is választási lehetőségem. Nem dönthetek, hogy csinálom-e, vagy sem, mert a szeretet azonnal eldönti bennem a kérdést, hogy: "Igen!" ... A szeretet ugyanis - ha valódi - sokkal hatalmasabb erő bármiféle megfontolásnál vagy önvédelmi reakciónál."
"... ezeket szavakkal elmondani nem lehet. Megpróbálták, de nem sikerült. Ez egyébként minden nagy élményünkkel így van. Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult ... A sejtjeim is szomjaznak rád ... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled! ... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek" ?!Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel."
