Aki nyílt és kedves, aki kíváncsi, és figyelmes, aki úgy tud kérni, hogy mindent megadnál neki. Akire mindenki mosolyog: a veréb. Talán két évvel ezelőtt érkeztek a verebek a gyorsétterem teraszára. Ott mindig van valami, ami lehullik, ha figyelmes a vendég, akkor nem véletlenül. Szóval volt okuk jönni, én pedig megpróbáltam összeismerkedni velük.
A kukorica a legjobb, azt ugyanis imádják. Külsőre csak a tollazatuk színe más, és akik egyformák, azok tényleg annyira egyformák, hogy képtelenség megkülönböztetni őket. Amíg az ember nem kezd kommunikálni velük. Mert akkor, a reakciójuk egészen eltérő. Van aki bátor, és a van aki fél. Van aki óvatosan bátor, és van, aki vakmerően.
Ha leguggolsz, lerakod a kezed, benne egy szem kukoricával, akkor abból, hogy mennyire jön közel, tudni lehet, hogy melyikük kicsoda. És ha vársz, és elég türelmes vagy, ő pedig elég bátor, akkor egyre közelebb jön, alaposan megfigyel, minden ugrásnál szemügyre vesz, hol a kukoricára, hol a szemedre néz, hol a kezedet figyeli…aztán egy pillanat alatt kikapja a kezedből. Számomra a leginkább meglepő az volt, hogy olyan hihetetlenül pontosak tudnak lenni. Soha, még sohasem vétette el egyikük sem, nem fordult elő, hogy véletlenül a kezembe csíptek volna. Fantasztikusan precízek.
A vendégek pedig csodálkozva figyelik, amikor az a kis vakmerő csöppség panaszkodva beröppen az ajtón, odarepül hozzám, megtelepszik valami közeli helyen, és kéri az adagját. Mert ha odakint elfogyott a kirakott rizs, vagy kukorica, akkor kéri attól, akitől kapni szokta. Általában furcsa az emberek számára, hogy milyen bátor, nekem pedig az a furcsa, hogy valaki ezen meglepődik.
Szerintem mindez természetesebb lenne, ha figyelmesebbek lennénk a körülöttünk élő állatokkal. Nekünk olyan megszokott egy galamb, egy veréb, vagy a szomszéd kutyája, hogy nem is figyelünk rájuk. Pedig csodálatos érzés, ha valaki elkezd bízni benned, ha türelemmel, odaadással megdolgozol egy kapcsolatért, aztán egyszercsak azt veszed észre, hogy már a „tenyeredből eszik.”
