Minthogy a test egy ideig a halál után is fenmarad, de mozdulatlanul, az érzés, beszéd stb. képessége nélkül, egy szóval élettelenül, már korán, a legprimitivebb népeknél, keletkezett az a felfogás, hogy az élet jelenségeinek a testtől külön való oka van: a L., mely amig az ember (állat) él, a testben lakik, a halál után pedig mint külön való (lehellet, szél, szellem) elválik tőle s elhagyja. (l. Életerő). A filozofia azután sokféle kisérletet tett ez ősrégi meggyőződést tudományosan formulázni, határozott fogalom formájába öltöztetni, s a világ mivoltának általános felfogásába beilleszteni. A legelterjedtebb formulázás a következő: Valamint az anyag hordozója az anyagi jelenségeknek, más szóval e jelenségek, tulajdonságok szubstanciája, állománya, azonkép a L. is külön szubstanica a lelki jelenségek önálló, való hordozója: a két szubstancia pedig abban különbözik, hogy az anyag részekből van összetéve, a L. feltétlenül egyszerü: az anyag tért foglal el, a L. nem kiterjedt; a L.-nek van tudata, öntudata, gondolkodik, érez, akar; az anyagon semmi effélét nem észlelhetünk: az anyag tulajdonságairól, jelenségeiről érzékeink tudósítanak; a L. jelenségeiről, melyekről az érzékek hirt nem adhatnak, csak a tudat útján nyerhetnek tudomást; szóval kétféle szubstancia van: anyagi és anyagtalan. Ehhez kapcsolódnak azután a különböző vallási felfogások, melyek a L. halhatatlanságát, de a szabad akaratot is az anyagtalan, külön szubstanciaként létező L. fogalmára alapítják.
Mennél határozottabb formát öltött a L. halhatatlanságába vetett hit, annál élesebben különült el a filozofiai felfogásban is a L. mint külön anyagtalan szubstancia fogalma a test fogalmától. A görög filozofiában ez az éles különválás nincs meg; külön lelket a legtöbb görög filozofus elfogad, de nem tartja e külön lelket egyébnek, mint igen finom anyagi valónak; némelyek a testi részek harmoniájának mondják, mig Platon és Aristoteles is részekből összetettnek mondják a lelket és csak a L. egyik részének tulajdonítanak halhatatlanságot. A keresztény vallás mind élesebben kifejlődő dualisztikus világfelfogásával, a földi s mennyei élet szigoru elkülönítésével nagy hatással volt a filozofiai gondolkodásra, mely évszázadokon át arra szorítkozott, hogy a vallás dogmáit támogassa és bizonyítsa. Mikor pedig a filozofiai Descartesban mintegy önállósítja magát, legszigorubban állapítja meg a L. és test dualitását. Descartes fejti ki, hogy van két szubstancia, az egyiknek, a testnek mivolta a kiterjedésben merül ki, a L.-é a gondolkodásban. Ezt a felfogást nevezzük dualizmusnak, s amennyiben a L. immaterialitását tanítja: spiritualizmusnak. A dualizmussal szemben áll az emberi gondolkodásnak ama hasonlókép ősrégi tendenciája, a két különböző elvet egyre vezetni vissza, a monizmus, mely többféle formában jelentkezett. A legegyszerübb s talán a legrégibb is: a materializmus (l. o.), mely a lelket is testnek mondja, illetőleg tagadja, hogy a testen kivül, a testtől külön volna anyagtalan szubstancia. Descartes-tal egyidejüleg jelentkezik Gassendiben (l. o.), majd Hobbes fejti ki rendszeresebben (l. o.), mig a XVIII. sz.-ban az élettan kifejlődésével tapasztalati alapot nyer, melyre először Lamettrie helyezi (l. o.), mig végre a XIX. sz. ötvenes éveiben a fiziologia teljes készletével lép síkra és főleg az 50-es években antifilozofikus és antiteologikus tendenciával a legszélesebb körökbe ható szellemi mozgalommá válik (Büchner Lajos, Vogt Károly, Moleschott stb.). De monisztikusoknak kell mondanunk azokat a fölfogásokat is, melyek az ellenkező elv egyetemesítésével keresik a világfölfogás egységét; ennek is többféle a formája. Spinoza is monista; a gondolkodást elkülöníti ugyan a kiterjedéstől, de mindkettő azon egy szubstanciának csak két különböző attributuma. De Leibniz is az, a monászok világrendszerével; mert csak monászok vannak s a monász szellemi; igy csak lelkek vannak s amit anyagnak nevezünk, voltakép szintén lelki természetü; ez az igazi spiritualizmus. Kant ezeken a pártokon kivül állva, új megoldást keresi a régi problemának a jelenség fogalmában. Minthogy csak jelenségeket ismerhetünk meg; minthogy minden tudásunk tehát csak tapasztalati, és a világra magára, a magán-valóra fogalmaink nem alkalmazhatók; szóval: minthogy a test is csak jelenség ránk nézve, melynek való mivolta teljesen ismeretlen előttünk, se azt nem tudhatjuk, hogy a test maga tud-e gondolkodni, vagy kell-e ehhez egy külön való, a L. A lelki élet csakugy jelenség, mint a testi: mivoltukról nem tudunk semmit, se azt, egyek-e, se külön valók-e. Kant azután még tovább ment; ki akarja mutatni, miből származik az a tévedés, hogy mi a lelket különvalónak tartjuk; onnét, hogy a tudat egységéből a L. egységére következtetünk. A L. léte, Kant szerint, se nem bizonyítható, se nem cáfolható. Mai nap is e három felfogás küzd egymással.
A fiziologusok majdnem kizárólag ragaszkodnak a materialisztikus fölfogáshoz, ha nem is valamennyien ahhoz a formájához, hogy e felfogásnak metafizikai értelmet tulajdonítanának; de az agyvelőt tekintik a lelki jelenségek egyedüli organumának s annak alkatában valamint funkcióiban keresik a lelki élet jelenségeinek magyarázatát; a filozofusok két pártra oszolnak; mig az egyik Kanthoz ragaszkodik s lemond a kérdés metafizikai eldöntéséről, a másik ragaszkodik a L. szubstancialitásához; az utóbbiak vezére Lotze (l. o.). A materialisták argumentuma, hogy a lelki jelenségek közül akárhány szinte szemmel láthatólag az agyvelő működésétől függ, ennek megzavarása folytán megzavarodik, megváltozik vagy megszünik; mindazonáltal tényleg nem sikerült valóságos lelki jelenségeket az agyvelőben lokalizálni. A spiritualisták főerőssége, hogy a lelki jelenségek legegyszerübbje is merőben (toto genere) különbözik a testiektől, az érzet megfelel ugyan a testi jelenségnek, függ tőle, de abból nem következik, hogy azonegy vele; továbbá a tudat egysége, egységesen kapcsoló funkciója még analogiát sem talál a testi életben. De nagy nehézségekkel is kell a spiritualizmusnak megküzdenie. A főbb nehézségek: Hogyan hat immaterialis való a testre; hol van a lélek; hogyan jő a testbe s több eféle. Hogy az állatoknak is van lelkük, jóformán mindenki elismeri; némelyek a növényeknek is tulajdonítanak, némelyek az élettelen dolgoknak is, végül a dualizmus nem zárja ki egy világlélek fölvételét sem. Nagyon érdekesek a L.-ről való fogalmak a primitiv népeknél Bastian, Kuhn s mások etnográfiai munkáiban. V. ö. Lange, Gesch. des Materialismus.
L. a magyar néphitben a. m. kisértet, hazajáró síri szellem, vagy démon egyáltalában, de különösen gonosz démon (gonosz L.); ezzel ellentétben jótét L. a jóságos démon. Lelkek órája az éjféli idő, melynek a babonás hit szerint az első kakasszó vet véget. A jó L. a jámbor, tehát üdvözült megholtak lelke, a gonosz pedig az elkárhozottaké. Közép helyütt állnak a tisztitóhelyen szenvedők lelkei, kik, amig bűneiket le nem vezeklették, az élőket háborgatni fel-feljárnak, kivált ha követelésük van ellenük, leginkább pedig ha e követelés olyan, amelytől síri nyugalmuk és a másvilágon való megigazolásuk függ; tehát első sorban jogtalanul szerzett vagyon visszatérítése, elásott kincs feltárása, misék mondatása, kegyes alapítványok stb. kieszközlése végett járnak fel és haza az ily lelkek. A L.-re vonatkozó népies felfogás eredetét és fejlődését illetőleg l. Animizmus és Árnyak."
A L. szavunk finnugor eredetű, eredeti jelentése: pára. Ugyanis őseink (más finnugor népekhez hasonlóan) a lelket a kilégzéskor távozó levegővel hozták kapcsolatba. A "Kileheli a lelkét" mondat is sokak számára ismerős lehet. Nem véletlen, hogy a "lélegzeni" igénk is ugyanabból a finnugor tőből ered, mint a L. főnév. Érdekesség, hogy a mai finn nyelvben a forró szaunakövek locsolásakor felcsapó gőzre használt "löyly" (ejtsd: löülü) szó is ugyanebből a tőből ered.
