Valahol a messzi messzi múlt ködébe veszően élt közöttünk egy Mester, aki ősi hagyományt követve vándorolt a világban. Csodás dolgok estek meg vele.
A Mester néha magányosan rótta útját, időnként egy-egy utazó csatlakozott hozzá. Kisebb-nagyobb falvakban, városokban voltak tanítványai. Mindenütt boldogan fogadták és áldásnak érezték jelenlétét.
Mert a Mester, igazi Guru volt, aki a sötétségből a világosságba vezette az embereket.
Történt egyszer, hogy a Mester és a tanítványa sétált az úton. A szomszéd faluba tartottak. A tanítvány fiatal volt, mindössze 10 éves, de megtiszteltetésnek érezte, hogy elkisérheti útján a Mestert. Az úton egyszer csak egy nehéz kő akadályozta a haladásukat. Keskeny erdei ösvényen haladtak és a kő olyan nagy volt, hogy nem tudták könnyen kikerülni.
Az ifjú tanítvány így szólt: Mester, ha megengeded nekem, szeretném eltávolítani ezt a követ az utunkból.
Rendben van, tedd azt! - mondta a Mester és leült egy nagy fa alá. Kezében egy botot tartott, amivel szórakozottan rajzolgatott a homokba és nézte a tanítványát, aki nekigyürkőzött a nehéz feladatnak. Perceken keresztül próbálta megmozdítani a követ, de nem tudta. A kő egy centinyit sem mozdult meg. Mintha örökké ott állt volna az ösvényen, hogy útját állja az utazóknak.
A fiú az erőlködéstől megizzadva, lihegve állt a Mestere elé, tisztelettel összetette a kezét és azt mondta: Mester, én minden erőmmel megpróbáltam megmozdítani azt a követ, de nem sikerült.
A Mester megkérdezte: Valóban mindent megpróbáltál?
Igen, természetesen, mindent, amit lehetett megpróbáltam! - válaszolta a tanítvány.
A Mester fürkészte a tanítványa arcát. Őszinte a fiú, ezért is fogadta el tanítványául. – Biztos minden lehetőségre gondoltál, amivel elmozdíthatod azt a követ?
A fiú fáradtan lehajtotta a fejét - Igen, Mester, de nincs több lehetőség! Talán vissza kellene fordulnunk és más utat keresnünk. – De a Mester így felelt: Nem tettél meg mindent.
A fiú visszatért a kőhöz és másik oldalról is megpróbálta eltolni a helyéről. Újabb hosszú percekig erőlködött, de nem sikerült elmozdítani a követ. Újra a Mester elé állt: Kérlek, Mester, mond meg nekem, mit kellett volna megtennem?
A Mester mosolygott: Engem kellett volna hívnod segítségül. Itt voltam, és tudtam volna segíteni neked. – Felállt, odalépett a kőhöz, aládugta a botját és intett a tanítványának, hogy segítsen. Ketten megragadták a botot és lehengerítették a követ az ösvényről.
- Ne feledd, fiam, soha nem vagy egyedül! – De ülj le és mesélek neked egy történetet a fiúról, aki magányosnak érezte magát…
A mesélő megjegyzése:
Boldog vagyok és hálás a sorsnak, hogy van valaki, akit magam is segítségül hívhatok, ha köveket kell elhengeríteni utamról…
A történetet a Mesteremtől, Mahamandaleshwar Sri Paramhans Swami MaheshwaranandaJitól hallottam.
Nawesh
A Mester néha magányosan rótta útját, időnként egy-egy utazó csatlakozott hozzá. Kisebb-nagyobb falvakban, városokban voltak tanítványai. Mindenütt boldogan fogadták és áldásnak érezték jelenlétét.
Mert a Mester, igazi Guru volt, aki a sötétségből a világosságba vezette az embereket.
Történt egyszer, hogy a Mester és a tanítványa sétált az úton. A szomszéd faluba tartottak. A tanítvány fiatal volt, mindössze 10 éves, de megtiszteltetésnek érezte, hogy elkisérheti útján a Mestert. Az úton egyszer csak egy nehéz kő akadályozta a haladásukat. Keskeny erdei ösvényen haladtak és a kő olyan nagy volt, hogy nem tudták könnyen kikerülni.
Az ifjú tanítvány így szólt: Mester, ha megengeded nekem, szeretném eltávolítani ezt a követ az utunkból.
Rendben van, tedd azt! - mondta a Mester és leült egy nagy fa alá. Kezében egy botot tartott, amivel szórakozottan rajzolgatott a homokba és nézte a tanítványát, aki nekigyürkőzött a nehéz feladatnak. Perceken keresztül próbálta megmozdítani a követ, de nem tudta. A kő egy centinyit sem mozdult meg. Mintha örökké ott állt volna az ösvényen, hogy útját állja az utazóknak.
A fiú az erőlködéstől megizzadva, lihegve állt a Mestere elé, tisztelettel összetette a kezét és azt mondta: Mester, én minden erőmmel megpróbáltam megmozdítani azt a követ, de nem sikerült.
A Mester megkérdezte: Valóban mindent megpróbáltál?
Igen, természetesen, mindent, amit lehetett megpróbáltam! - válaszolta a tanítvány.
A Mester fürkészte a tanítványa arcát. Őszinte a fiú, ezért is fogadta el tanítványául. – Biztos minden lehetőségre gondoltál, amivel elmozdíthatod azt a követ?
A fiú fáradtan lehajtotta a fejét - Igen, Mester, de nincs több lehetőség! Talán vissza kellene fordulnunk és más utat keresnünk. – De a Mester így felelt: Nem tettél meg mindent.
A fiú visszatért a kőhöz és másik oldalról is megpróbálta eltolni a helyéről. Újabb hosszú percekig erőlködött, de nem sikerült elmozdítani a követ. Újra a Mester elé állt: Kérlek, Mester, mond meg nekem, mit kellett volna megtennem?
A Mester mosolygott: Engem kellett volna hívnod segítségül. Itt voltam, és tudtam volna segíteni neked. – Felállt, odalépett a kőhöz, aládugta a botját és intett a tanítványának, hogy segítsen. Ketten megragadták a botot és lehengerítették a követ az ösvényről.
- Ne feledd, fiam, soha nem vagy egyedül! – De ülj le és mesélek neked egy történetet a fiúról, aki magányosnak érezte magát…
A mesélő megjegyzése:
Boldog vagyok és hálás a sorsnak, hogy van valaki, akit magam is segítségül hívhatok, ha köveket kell elhengeríteni utamról…
A történetet a Mesteremtől, Mahamandaleshwar Sri Paramhans Swami MaheshwaranandaJitól hallottam.
Nawesh
