A Mester és a tanítvány ült egy fa alatt. A Mester mesélt, a tanítvány hallgatta…
A követ, mely vándorlásuk során útjukat állta, közösen elhengerítették és a tanítvány várta az újabb tanítást.
- Tudod – kezdte a Mester – élt egyszer egy fiú. Talán olyan fiatal volt, mint te most. Sétált a sivatagban, de szívében boldogság volt, mert nem járt egyedül. Isten mellette sétált és beszélgettek. Az élet dolgairól: milyen szépek a virágok, milyen gyönyörű mintát hagy a tovasikló kígyó a homokban, milyen lélekemelő a naplemente.
Beszélgettek és boldogok voltak…
A fiú, amikor visszanézett az útra, melyet bejártak, két pár lábnyomat látott, mely sejtelmesen kanyargott a homokban. Megnyugtató volt számára, hogy nem egyedül sétálhatott.
Majd beborult az ég, fújt a szél, hideg lett. A fiú fázott, lesütötte szemét, hogy a szél ne vágja az arcát. Mikor felpillantott, Istent nem látta maga mellett. Végtelenül elszomorodott és hátranézve is csak egy pár lábnyomot látott a homokban…
A vihar elült, elcsendesedett a szél. A fiú boldogan látta Istent maga mellett. Kissé neheztelt rá: Elhagytál Uram, amikor bajban voltam. Nem láttalak sehol és a nyomaid is eltüntek a homokból.
Isten mosolyogva kézen fogta a fiút és odavezette a nyomokhoz: Nézd meg jól e nyomokat. Valóban csak egy pár lábnyom látszik. Igazad van. De nézd meg jobban, ezek a lábnyomok mélyebbek. Fiam! Amikor bajban voltál nem melletted mentem, hanem a tenyeremen hordoztalak…
A Mester befejezte a történetet. A tanítvány összetett kézzel meghajolt a Mester előtt: Köszönöm a tanítást, Uram. – A Mester felállt a fa alól. Itt az ideje, hogy induljunk tovább, mert hamarosan esteledik és szállást kell keresni.
A mesélő megjegyzése:
Lehet, hogy életünk során jutunk olyan helyzetbe, hogy magányosnak érezzük magunkat, de Isten a tenyerén hordoz bennünket.
A történetet egy plakáton olvastam, melyet egy katolikus könyvesboltban láttam pár éve.
Nawesh
- Tudod – kezdte a Mester – élt egyszer egy fiú. Talán olyan fiatal volt, mint te most. Sétált a sivatagban, de szívében boldogság volt, mert nem járt egyedül. Isten mellette sétált és beszélgettek. Az élet dolgairól: milyen szépek a virágok, milyen gyönyörű mintát hagy a tovasikló kígyó a homokban, milyen lélekemelő a naplemente.
Beszélgettek és boldogok voltak…
A fiú, amikor visszanézett az útra, melyet bejártak, két pár lábnyomat látott, mely sejtelmesen kanyargott a homokban. Megnyugtató volt számára, hogy nem egyedül sétálhatott.
Majd beborult az ég, fújt a szél, hideg lett. A fiú fázott, lesütötte szemét, hogy a szél ne vágja az arcát. Mikor felpillantott, Istent nem látta maga mellett. Végtelenül elszomorodott és hátranézve is csak egy pár lábnyomot látott a homokban…
A vihar elült, elcsendesedett a szél. A fiú boldogan látta Istent maga mellett. Kissé neheztelt rá: Elhagytál Uram, amikor bajban voltam. Nem láttalak sehol és a nyomaid is eltüntek a homokból.
Isten mosolyogva kézen fogta a fiút és odavezette a nyomokhoz: Nézd meg jól e nyomokat. Valóban csak egy pár lábnyom látszik. Igazad van. De nézd meg jobban, ezek a lábnyomok mélyebbek. Fiam! Amikor bajban voltál nem melletted mentem, hanem a tenyeremen hordoztalak…
A Mester befejezte a történetet. A tanítvány összetett kézzel meghajolt a Mester előtt: Köszönöm a tanítást, Uram. – A Mester felállt a fa alól. Itt az ideje, hogy induljunk tovább, mert hamarosan esteledik és szállást kell keresni.
A mesélő megjegyzése:
Lehet, hogy életünk során jutunk olyan helyzetbe, hogy magányosnak érezzük magunkat, de Isten a tenyerén hordoz bennünket.A történetet egy plakáton olvastam, melyet egy katolikus könyvesboltban láttam pár éve.
Nawesh
