A bárányka alig jött a világra, észrevette, hogy az állatok között ő a leggyöngébb. Állandóan a torkában dobogott a szíve. Nagyon félt, hogy valami vadállat megtámadja. Nem tudta, hogyan fog megmenekülni. Elmesélte bánatát a Teremtőnek.
- Szeretnél kapni valamit, hogy megmenekülj? - kérdezte jóságosan a Teremtő.
- Igen, jó lenne - volt a válasz.
- Megfelelne egy pár erős agyar?
- Akkor a friss fűvet biztosan nem tudnám harapni.
- Akkor két hegyes szarv, talán?
- Az sem, mert biztosan rosszra használnám őket.
- Vagy olyan méregfog, mint a kígyóé, hogy mérget marjál az ellenfeled testébe?
- Szó se lehet róla. Engem gyűlőlne mindenki.
- Talán két erős pata?
- Az sem kell, mert lónak néznének.
- De mégis, valami csak kellene, hogy megsebezd, aki megakar támadni?
- Megsebezni én? Arra nem lennék képes. Inkább maradok olyannak, amilyen vagyok.
Elfelejtettük, hogy bizonyos fokig olyanok vagyunk, mint a védtelen állatok, minden támadásnak kiszolgálva. Nem a ravaszság ment meg, hanem az áldozat.
A képesség, hogy szeressünk, vagy helyet engedjünk mások szeretetének.
Nem a mi keménységünk ad az éjszakának langyos meleget, hanem mások óhaja, hogy feltudjanak melegedni.
Az ember igazi ereje a gyengédsége!
