Volt egyszer egy szomorú, halvány királyné, aki mindig sírt és
búslakodott. És egy nap kisleánya született a búsarcú királynénak, aki olyan
csúnya volt, hogy mindenki megijedt tőle. Még a közelébe sem mertek menni.
- Oh, Istenem, mitől olyan csúnya a kisleányom? - siránkozott a királyné.
De senki sem tudott neki erre választ adni. Végre egy nap jött egy hófehér
szakállú öregember, aki nagy bölcs hírében állt, és ezeket mondta:
- Megmondom én, királyasszonyom, hogy mitől olyan csúnya a kisleányod, de
csak akkor, ha nem haragszol meg érte.
- Dehogy is haragszom, sőt, még meg is jutalmazlak - felelte a királyné.
- Halljad hát, szomorú királyné! - kezdte az ősz öregember. - A te
kisleányod azért olyan csúnya, mert folyton sírtál és búslakodtál, mikor
megszületett, és mert egyebet sem látott a szemedben, mint könnyeket. A te
könnyeid mossák el a haja színét, a szeme fényét. Most már csak azt
tanácsolhatom, hogy küldd el a kisleányodat nagyon messzire. Olyan messzire,
hogy megtalálja a százszorszép tükröcskét, mert ha abba beletekint,
elfogynak a könnyei, és világszép lesz.
A szomorú királyné megjutalmazta az ősz öregembert. A kisleányát pedig
elküldte messzire. Ment a csúnya kisleány és egyszerre csak szembe
találkozott egy szépséges lovacskával.
- Állj meg, lovacskám! - kérte őt, és amint ránézett, csupa könny lett a
két szeme.
- Jaj, dehogyis állok meg, hiszen olyan csúnya vagy, hogy félek tőled -
mondta az aranyszőrű lovacska és tovább ment.
Erre ismét útnak indult a kisleány, és egyszerre csak meglátott egy gyönyörű
szép rózsát, gyorsan odament hozzá és föléje hajolt, hogy megszagolja.
Csakhogy úgy tele volt a két szeme könnyel, hogy a rózsa ijedten
megborzongott, és összecsukta a kelyhét.
- Ugyan menj innen! - szólt rá a kis leányra. - Hiszen egészen elázok a
könnyeidtől.
Mit tehetett egyebet a királyleány, minthogy tovább ment. És nemsokára
találkozott egy selymes szőrű nyulacskával. Lassan közeledett feléje, hogy
megsimogassa, de a nyulacska, uccu neki, futni kezdett és ezt kiáltotta
vissza:
- Szomorú királyné síró kisleánya, meg ne érints engem, mert olyan csúnya
vagy, hogy félek tőled.
- Jaj, mit tegyek hát? - siránkozott a kis királyleány, és két szeméből
csakúgy dőltek a könnyek.
Amint így sírdogált, egyszerre csak halk nevetést hallott maga mögött.
Csodálkozva fordult meg, mert ő eddig még sohasem hallott senkit sem
nevetni. Édesanyja, a szomorú királyné, egyre búslakodott, és ő sem tudott
mást, mint sírni. Hát amint megfordul, ugyan mit lát? Egy szép, színes tollú
madárka himbálta magát az ágon, és nevetett.
- Ki vagy te? - álmélkodott a kis királyleány.
A madárka pedig dalolva válaszolt: - Én vagyok a jókedv.
- És nem ijedsz meg, ha közel jövök hozzád? Nem félsz, hogy te is ilyen
csúnya leszel, mint én vagyok? - kérdezte a kis királyleány.
- De nem ám! - mondta a madárka. - Én semmitől sem félek. És nem lehetek
csúnya, mert belenéztem a százszorszép tükröcskébe. Nem látod rajtam, hogyan
ragyognak a tollaim? - kérdezte tőle, miközben egyre dalolt.
- De igen, látom, hogy gyönyörű vagy - mondta a kis királyleány. - Oh,
mondd meg nekem, merre van a százszorszép tükröcske! Hadd nézzek én is bele,
hátha megszépülök!
A kis madárka előre mutatott.
- Arra menj, amerre a sárga napsugarak csillognak! Amerre a legerősebben
süt a nap, ott van egy kristálytiszta tavacska. Pillants bele, és meg fogod
látni benne a százszorszép tükröcskét. Arra azonban figyelmeztetlek, hogyha
belenézel, ne ejts könnyeket, mert különben semmit sem látsz. És ne
búslakodj, mert különben elkergeted a napsugarakat, és nem látod meg magadat
a tükröcskében. Hanem dalolj, és nevess, úgy mint én! Nem fogod elfelejteni?
- Nem felejtem el - felelte a kis királyleány, és nagy sietve tovább ment,
amerre a napsugarak tűztek. Ahol pedig legfényesebben sütött a nap, megállt,
körülnézett, és kereste a tavacskát.
- Talán csak nem hazudott a Madárka? - gondolta búsan, és éppen sírni
készült, mikor egyszerre csak megpillantotta a kristálytiszta tavacskát.
- Nicsak! - kiáltott nagy örömmel, hiszen itt van a tavacska, bizonyára a
százszorszép tükröcskét is meg fogom látni mindjárt.
Erre a tavacska fölé hajolt, éppen arra, amerről legjobban sütött a nap,
és el kezdett nevetni, dalolni, mint ahogy a színes tollú madárkától látta.
Hát egyszerre csak, csodák csodája, mit lát? Egy gyönyörűséges aranyhajú,
rózsás arcú leányka nevetett rá vissza a százszorszép tükröcskéből.
- Oh, milyen szép vagyok! - ujjongott, tapsolt a kis királyleány, és alig
tudott hová lenni nagy örömében. - Ha anyácskám, ha a szomorú királyné
látna, vajon mit szólna most hozzám?
Éppen amint ezt kimondta, nyerítést hallott maga mögött. És amint
hátrafordult, csodálkozva pillantotta meg a szépséges lovacskát, aki most
nem futott el előle, hanem barátságosan feléje nyerített, és így szólt:
- Simogass meg szép fehér kezecskéddel, gyönyörűséges szép kisleány! Hadd
szépüljek meg én is a kezed érintésétől!
Alighogy ezt megtette a kis királyleány, látta, hogy egy gyönyörűséges
rózsa hajladozik feléje. Amint jobban megnézte, észrevette, hogy ugyanaz a
rózsa, mely előbb kelyhét még elzárta előle, mert félt, hogy el talál ázni a
könnyeitől. Most rimánkodó hangon így szólt hozzá:
- Hajolj fölém és érintsd meg szirmaimat a nevető kis piros száddal, hadd
viruljak pompásabbra a leheletedtől!
Alighogy ezt megtette a kis királyleány, egyszerre csak, uccu neki, eléje
szaladt a selymes szőrű nyulacska is, és így szólt hozzá:
- Simogasd meg fehér bundácskámat, hadd szépüljek meg én is a kezed
érintésétől!
Utána a színes tollú madárka hangját hallotta:
- Gyere velem, szárnyaim alá veszlek és hazaviszlek anyácskádhoz, a
szomorú királynéhoz.
Nagy örömmel ment vele a királyleány. Úgy dalolt és nevetett, hogy még
rózsásabb lett tőle az arca. Amint meglátta őt édesanyja, a szomorú
királyné, egyszeriben ő is nevetni és dalolni kezdett. Aztán volt csak nagy
vigasság. Akkora mulatozási csaptak, hogy még most is folyik a tánc.
