A természet és a lélek titkai kifürkészhetetlenek. A szeretet olykor csodákra képes, és hihetetlen kötelékeket teremt
A lovak gyakran kötnek szoros barátságot a velük együtt tartott kutyákkal és macskákkal. *****************************************
Segítség, segítség! Sipogta a maga nyelvén, már meglehetősen elhalóan az apró, félig még csupasz veréb-gyerek.
Szerencséje volt. Megtalálták.
Hasonlóképpen járt a parányi, hófehér cica. Igaz, halk hangocskáját elnyomta a forgalom zaja, az elsuhanó teherautók lármája, de kétségbeesésében nagyra nyitott szájának rózsaszínje felhívta magára a figyelmet. Illetve először nem is ő. Sokkal inkább a szurtos lurkó – lehetett vagy három éves – aki két, hasonló korú pajtásával a nem éppen biztonságos, fő út melletti játszóhelyet választotta magának. A fiúcska kezében ernyedt bábként lógott a picinyke fehér test, és csak nyíló-csukódó szájacskája mutatta, nem plüssjáték. A gyerek torkánál fogva szorongatta az állatkát és látható, tulajdonosi büszkeséggel lobogtatta az arra haladók felé. A srácok elhanyagoltsága, veszélyes környezete azt sugallta, a szülőkre aligha lehet számítani.
Itt már cselhez kellett folyamodni.
Hogyan lehet elvenni egy kicsi fiú talán egyetlen, nagyrabecsült játékát? Pillanat alatt jött az ötlet, mely jónak bizonyult és később a kandúrka nevét - Százas Szasa - is meghatározta. A lurkó boldogan bólogatva engedte át a csillogó fémpénzért cserébe a félholt macskakölyköt.
Az már a sors kifürkészhetetlenségének köszönhető, hogy alig egy hét különbséggel, és bár a főváros igen különböző pontjain (a XIV. illetve a XVIII. kerületben) de ugyanazzal az emberrel hozta össze a bajbajutott állatokat. Így került egy családba Wilbi a veréb, és Szasa, a cica.
Persze, a továbbiakban sem ment minden teljesen simán. A verebet napközben 2-4 óránként etetni kellett, ráadásul az első két napon a csőrét kitátani sem volt hajlandó. Minden falatot erőszakkal kellett beleszuszakolni.
A cica még rosszabb helyzetben volt. Soványka teste teli bolhákkal, erős bélhurut kínozta, és láthatólag még az anyja mellett lett volna a helye, hogy szopjon. Most ember-mamát kapott, a „pótanya” pedig komoly feladatot. Kénytelen volt szállítódobozban mindenhová magával vinni védenceit, hogy elláthassa őket. Először kissé kínosan érezte magát, amikor épp a buszon, vagy a villamoson kezdett nyafogni a cica, csivogni a veréb, de később már teljes fesztelenséggel, gyakorlott kézzel etette őket bárhol. Szerencsére a két árva nagyjából azonos koszton volt: mindketten macskák számára készült konzervet fogyasztottak fő táplálékként.
Az együtt töltött idő igaz és merőben szokatlan barátságot kovácsolt a két állatka között. Jókat játszottak együtt, de a cicának eszébe sem jutott bántani a „testvérét”.
Mára Wilbi már szabadon, veréb társai barátságát élvezi, de Szasának sem kellett lemondania a szárnyasok közelségéről. Otthonában két másik macska és papagájok közt él. A hat éves kandúrt a madarak iránti szokatlan vonzalma mellett gazdijához való viszonya különbözteti meg társaitól. Legszívesebben állandóan a karjában lenne. Ha nem veszik fel, vigyázva, karmait behúzva, kb hatkilónyi súlyát meghazudtolva, egészen finoman gazdájára vállára kapaszkodik, és ügyesen egyensúlyozva dorombol a fülébe, majd nyalogatni kezdi az arcát. Úgy tűnik, ő a „pótmama” örök bébije.
A lovak gyakran kötnek szoros barátságot a velük együtt tartott kutyákkal és macskákkal. *****************************************
Segítség, segítség! Sipogta a maga nyelvén, már meglehetősen elhalóan az apró, félig még csupasz veréb-gyerek.
Szerencséje volt. Megtalálták.
Hasonlóképpen járt a parányi, hófehér cica. Igaz, halk hangocskáját elnyomta a forgalom zaja, az elsuhanó teherautók lármája, de kétségbeesésében nagyra nyitott szájának rózsaszínje felhívta magára a figyelmet. Illetve először nem is ő. Sokkal inkább a szurtos lurkó – lehetett vagy három éves – aki két, hasonló korú pajtásával a nem éppen biztonságos, fő út melletti játszóhelyet választotta magának. A fiúcska kezében ernyedt bábként lógott a picinyke fehér test, és csak nyíló-csukódó szájacskája mutatta, nem plüssjáték. A gyerek torkánál fogva szorongatta az állatkát és látható, tulajdonosi büszkeséggel lobogtatta az arra haladók felé. A srácok elhanyagoltsága, veszélyes környezete azt sugallta, a szülőkre aligha lehet számítani.
Itt már cselhez kellett folyamodni.
Hogyan lehet elvenni egy kicsi fiú talán egyetlen, nagyrabecsült játékát? Pillanat alatt jött az ötlet, mely jónak bizonyult és később a kandúrka nevét - Százas Szasa - is meghatározta. A lurkó boldogan bólogatva engedte át a csillogó fémpénzért cserébe a félholt macskakölyköt.
Az már a sors kifürkészhetetlenségének köszönhető, hogy alig egy hét különbséggel, és bár a főváros igen különböző pontjain (a XIV. illetve a XVIII. kerületben) de ugyanazzal az emberrel hozta össze a bajbajutott állatokat. Így került egy családba Wilbi a veréb, és Szasa, a cica.
Persze, a továbbiakban sem ment minden teljesen simán. A verebet napközben 2-4 óránként etetni kellett, ráadásul az első két napon a csőrét kitátani sem volt hajlandó. Minden falatot erőszakkal kellett beleszuszakolni.
A cica még rosszabb helyzetben volt. Soványka teste teli bolhákkal, erős bélhurut kínozta, és láthatólag még az anyja mellett lett volna a helye, hogy szopjon. Most ember-mamát kapott, a „pótanya” pedig komoly feladatot. Kénytelen volt szállítódobozban mindenhová magával vinni védenceit, hogy elláthassa őket. Először kissé kínosan érezte magát, amikor épp a buszon, vagy a villamoson kezdett nyafogni a cica, csivogni a veréb, de később már teljes fesztelenséggel, gyakorlott kézzel etette őket bárhol. Szerencsére a két árva nagyjából azonos koszton volt: mindketten macskák számára készült konzervet fogyasztottak fő táplálékként.
Az együtt töltött idő igaz és merőben szokatlan barátságot kovácsolt a két állatka között. Jókat játszottak együtt, de a cicának eszébe sem jutott bántani a „testvérét”.
Mára Wilbi már szabadon, veréb társai barátságát élvezi, de Szasának sem kellett lemondania a szárnyasok közelségéről. Otthonában két másik macska és papagájok közt él. A hat éves kandúrt a madarak iránti szokatlan vonzalma mellett gazdijához való viszonya különbözteti meg társaitól. Legszívesebben állandóan a karjában lenne. Ha nem veszik fel, vigyázva, karmait behúzva, kb hatkilónyi súlyát meghazudtolva, egészen finoman gazdájára vállára kapaszkodik, és ügyesen egyensúlyozva dorombol a fülébe, majd nyalogatni kezdi az arcát. Úgy tűnik, ő a „pótmama” örök bébije.
