Cseppecske mese
A fogyó hold kísértetiesen ragyogott a temető moha lepte sírjai felett az októberi éjszakában. Sárga sarlóját a földre eresztette, mintha arra buzdítana minden földi halandót, hogy megragadja és nagy utazásra induljon vele az éjszakában.
Blanka reszkető lábakkal ment végig a temetőt ketté választó ösvényen, ami az otthonába vezetett. Ág reccsent a lába alatt, megijedt tőle, futásnak eredt, mintha árnyak űznék az éjszakában. Futott árkon-bokron át, úttalan utakon, komor rengetegben, hol egyre mélyebb lett a sötétség, mígnem meg nem érkezett a Reménytelenség kastélyába. A bánat kísértetként terjengett a kastély felett.
Utolsó erejét összeszedve bezörgetett, majd ájultan rogyott össze. A kapuőr elhúzta a száját, amikor meglátta, hiszen legszebb álmából zavarta fel az elhaló kopogás. Mégis felkapta a vállára Blankát, hogy bevigye a kastélyba. A lányka ijedten eszmélt az idegen helyen, azonnal eszébe jutott, hogy hol van, és vele együtt az édesanyja intése is, hogy sose merészkedjen a Reménytelenség kastélyának közelébe. Kis szíve remegve kalimpált a mellkasában. Arra gondolt, hogy most biztosan a legrosszabb félelmei fognak valóra válni. Kimerülten zuhant vissza az álom mindent elfedő homályába.
Reggel, amint kinyitotta a szemét, Reménytelen gróf szomorú szemeit pillantotta meg.
-Jobb reggelt! -köszöntötte a gróf. -Gondolom, hogy nem fogod jól érezni magad nálunk.
-Miért gondolod ezt kedves Reménytelen gróf?
-Ezen a kísértet lakta helyen semmi esély a jókedvre.
-Ugyan, ne légy ilyen pesszimista! -kérlelte a lány.
-Hát hogy ne lennék? Nézz rám kicsi Blanka, a szerelem messze elkerül engem.
A lány azonnal megsajnálta a szomorú szemű grófot, és szívében vonzalom kezdett kifejlődni iránta. A férfi éles szemével érzékelte a változást Blanka tekintetében, hogy a félelmet a bizalom váltotta fel. Megrebbent a szíve a váratlan örömtől, és máris jobb színben látta a világot.
-Gyere! -nyújtotta a kezét a lánynak. -Változtasd át a világomat!
Blanka örömmel elfogadta a gróf kezét, aki többé már nem maradt reménytelen, hanem a remény átjárta szívét, mint egy égő fáklya világítja be a sötét éjszakát.
A hold azóta megújult újra és újra... szerelmes szívek találtak egymásra, s a remény sosem hunyt ki többé egy szívből sem a kísérteties éjszakákon.
A fogyó hold kísértetiesen ragyogott a temető moha lepte sírjai felett az októberi éjszakában. Sárga sarlóját a földre eresztette, mintha arra buzdítana minden földi halandót, hogy megragadja és nagy utazásra induljon vele az éjszakában. Blanka reszkető lábakkal ment végig a temetőt ketté választó ösvényen, ami az otthonába vezetett. Ág reccsent a lába alatt, megijedt tőle, futásnak eredt, mintha árnyak űznék az éjszakában. Futott árkon-bokron át, úttalan utakon, komor rengetegben, hol egyre mélyebb lett a sötétség, mígnem meg nem érkezett a Reménytelenség kastélyába. A bánat kísértetként terjengett a kastély felett.
Utolsó erejét összeszedve bezörgetett, majd ájultan rogyott össze. A kapuőr elhúzta a száját, amikor meglátta, hiszen legszebb álmából zavarta fel az elhaló kopogás. Mégis felkapta a vállára Blankát, hogy bevigye a kastélyba. A lányka ijedten eszmélt az idegen helyen, azonnal eszébe jutott, hogy hol van, és vele együtt az édesanyja intése is, hogy sose merészkedjen a Reménytelenség kastélyának közelébe. Kis szíve remegve kalimpált a mellkasában. Arra gondolt, hogy most biztosan a legrosszabb félelmei fognak valóra válni. Kimerülten zuhant vissza az álom mindent elfedő homályába.
Reggel, amint kinyitotta a szemét, Reménytelen gróf szomorú szemeit pillantotta meg.
-Jobb reggelt! -köszöntötte a gróf. -Gondolom, hogy nem fogod jól érezni magad nálunk.
-Miért gondolod ezt kedves Reménytelen gróf?
-Ezen a kísértet lakta helyen semmi esély a jókedvre.
-Ugyan, ne légy ilyen pesszimista! -kérlelte a lány.
-Hát hogy ne lennék? Nézz rám kicsi Blanka, a szerelem messze elkerül engem.
A lány azonnal megsajnálta a szomorú szemű grófot, és szívében vonzalom kezdett kifejlődni iránta. A férfi éles szemével érzékelte a változást Blanka tekintetében, hogy a félelmet a bizalom váltotta fel. -Gyere! -nyújtotta a kezét a lánynak. -Változtasd át a világomat!
Blanka örömmel elfogadta a gróf kezét, aki többé már nem maradt reménytelen, hanem a remény átjárta szívét, mint egy égő fáklya világítja be a sötét éjszakát.
A hold azóta megújult újra és újra... szerelmes szívek találtak egymásra, s a remény sosem hunyt ki többé egy szívből sem a kísérteties éjszakákon.
