Manapság szégyeljük a könnyeinket. Nem engedjük kicsurranni. De amikor igazán szeretünk, ott érezzük a viszketést a szemhéjunkon, nem sok hiányzik hozzá, hogy elbőgjük magunkat.
Sok okból sírhatunk. Lelkifájdalomból, hirtelen örömből, a kéjérzettől, de néha még az intenzív szerelemtől is elolvadunk. Elkezdünk csorogni...
Folyik belőlünk az,ami bennünk a legtengerszerübb,a sós könnyünk....
Amikor a tengerben fürdök , eszembe jut, hogy én most Isten " örömkönnyében" úszok, akkor sírta ki magából ezt a sós-keserű óceánt, amikor rádöbbent, hogy teremtése milyen gyönyörű.
(Müller P. : Örömkönyv)
