Ne hidd, hogy örökké tart a bánat,
tavasz követi a telet -
az élet visszatér fűbe-fába,
kopár mezőbe, holt virágba,
hogyha a napfény ránevet.
A mag sorsa is csak kín a mélyben,
míg megered a kis gyökér -
de mégis felfelé tör egyre,
életre, fényre, napmelegre,
küzd, amíg céljához ér.
A rózsa is, míg kibontja kelyhét,
ki sejti fájó kínjait -
míg a bimbóból magát kitépi,
kétség lankasztja, vágy emészti,
- kitárni selymes szirmait.
Az ember is csak akkor lesz ember,
ha tudja, mi a szenvedés -
de kétségek közt, ezernyi gondban
küzd, és bízik a holnapokban,
s nem töri le a csüggedés.
G. Ferenczy Hanna: Emlékkönyvbe
