Óvatosan! Nagyon szép, nagyon jó és figyelemre méltó, de megható!
A természet rendje szerint, már réges-régen jelét kellett volna adnia az idő múlásának. Hiszen volt már hajnali fagy, hózápor és viharos szél. És ő, épp úgy virít, mint nyár végén. A dió, a szilva meg a körte, csak irigykednek. Rajtuk épp hogy billeg néhány levél. A szőlő, az első fagyos reggelen, mintha szégyellné, úgy ledobta leveleit és estére, már csak a csupasz vesszők meredeztek az ég felé.
A fák többségénél minden ősszel, a lombhullást megelőzően, történik valami, ami szemmel nem látható. Ott, ahol a levélnyél az ághoz tapad, az élő sejtek egy része, elhalt szövetté alakul. S ha eljön a búcsú pillanata, a lehulló levelek nem hagynak mély sebet maguk után.
Az én kis barackfám, egyedüli zöldként, kitart rendületlenül. Pedig a hajnali szél gyakran cibálta ágait; add a leveled, térj nyugovóra!
Ők belőlem nőttek – nem adom, még nem jött el az ideje – válaszolta. Talán úgy érzi, hogy már csak ez az egy nyár van, ez a legutóbbi.
Reggelente megnézem aprólékosan, nem sárgul-e, nem tett-e benne kárt az éjszaka. Így közelebbről azért látszik, látszik az idő múlása. A levél szélek még épek, csak a felülete valahogy nem a régi. Ha nem barackfa lenne, szólnék hozzá, hangosan is, és lehet, hogy át is ölelném.
Tarts ki – én veled vagyok.
Vajon az életünk levelei láttán, van-e mindig társunk, ki együtt érzőn bíztat, átölel. Hogy kibírjuk. És nem csak, hogy kibírjuk, de éljük az életet. A tavasz túlcsorduló örömét, a nyár teljességét, az ősz méz-ízét, a tél bölcs békéjét.
S ha eljön az ideje, ne hagyjunk maguk után gyógyíthatatlan mély sebeket. Mert tudni kell elengedni is, mint levélnek a fát, mint fának a levelet.
Az én kis barackfám, egyedüli zöldként, kitart rendületlenül. Pedig a hajnali szél gyakran cibálta ágait; add a leveled, térj nyugovóra!
Ők belőlem nőttek – nem adom, még nem jött el az ideje – válaszolta. Talán úgy érzi, hogy már csak ez az egy nyár van, ez a legutóbbi.
Reggelente megnézem aprólékosan, nem sárgul-e, nem tett-e benne kárt az éjszaka. Így közelebbről azért látszik, látszik az idő múlása. A levél szélek még épek, csak a felülete valahogy nem a régi. Ha nem barackfa lenne, szólnék hozzá, hangosan is, és lehet, hogy át is ölelném.
Tarts ki – én veled vagyok.
Vajon az életünk levelei láttán, van-e mindig társunk, ki együtt érzőn bíztat, átölel. Hogy kibírjuk. És nem csak, hogy kibírjuk, de éljük az életet. A tavasz túlcsorduló örömét, a nyár teljességét, az ősz méz-ízét, a tél bölcs békéjét.
S ha eljön az ideje, ne hagyjunk maguk után gyógyíthatatlan mély sebeket. Mert tudni kell elengedni is, mint levélnek a fát, mint fának a levelet.
