A mosoly országa Thaiföld
Ahogy közeledett felém tudtam hogy kedvelni fogom és rövid eggyüttlétünk, mindkettõnk számára kellemes lesz…
... hiszen szilárd erkölcse, ereje, hatalmat, boldogságot és jó szerencsét hozó képessége sokak által közismert volt.
Régmúlt idõkbõl keringõ hiedelmek szerint, mivel megjövendölte Buddha születését, a mai napig is igen nagy tisztelet övezi, vallási ünnepeken aranyszállal átszõtt ruhába öltöztetik, kifestik, díszes ékszerekkel ékesítik.
Társai között van akinek fehér a böre és ezért a másságukért értékesebbnek tartják õket, kijár nekik a gazdag környezet, királyok társasága sõt a dologtalanok kényelmes élete, ám ez csupán a kevés kivétel, a szürke átlagnak kemény fizikai munkát kell végeznie.
Terhet szállítanak, súlyt emelnek és bizony ha nem engedelmeskednek gyakran ütlegelés a fizetség. Nem ritka, hogy a napi megélhetésért eggyeseknek mindenféle furcsaságot is meg kell tanulniuk, ami persze megcáfolja azt a téves elõitéletet, hogy könnnyen tanulnak és gyorsan felejtenek. Nem, nem… ez nem így van.
A tanulás folyamata bizony mindig hosszú és nagyon sok gyakorlás vezet a focizás, biciklizés vagy a festés elsajátitásáig, felejteni pedig nem könnyen tudnak, söt nagyon is jó a memóriájuk. Képesek példáúl hosszú évek múlva is emlékezni ha képzõjük gonosz, igazságtalan vagy kegyetlen volt. Nem felejtik azt a helyet ahol otthonra találtak, ahol világra hozták elsõszülöttjüket és tudják hol van az a hely ahova meghalni kell menniük.
Többségük közösség szeretõ, különösen kedvelik a folyókban, vizekben való fürdözéseket ezzel is hûtve magukat, jó lehet az ilyen lubickolások általában kicsit furcsának tekinthetõ résszel zárulnak, fürdés után homokkal, porral hintik be testüket, szimplán rovarûzõnek. Segítõkészek, nem ritka hogy a legerõsebb, legtestesebb résztvevõ tartja hidnak a hátát a többiek számára, ha nagy szintkülönbségû terepen kell áthaladniuk.
Csoportosan, megtéve gyakran hosszú utakat ballagnak egymást el nem engedve.
Családszeretõek, nagy divat köztük a nõi hegemónia. Különös gondot fordítanak az ifjú nemzedékre. Bajba jutott társaikkal szemben szolidálisok és ha kell, morgó infrahangot hallatva teremtenek kapcsolatot több száz kilóméterre lévõ társaikkal.
Testük sajátos része a több mint 40 ezer, rugalmas izommal rendelkezõ ormány, melyen keresztûl szagolnak, lélegeznek de ezt használják táplálékuk szájukba való bejuttatására illetve “zuhanycsõnek” fürdéskor.
Fülük, mind a kettõ, olyan mint a legyezõ mely hût, egyben rovarokat is elhajt.
Legelhíresûltebb testrészük azonban vitathatatlanúl, a három méter hosszúra is megnövõ, két felsõ mettszõfoguk, agyaruk, ami segít az anyag-mozgatásban, táplálékhoz jutásban és szükség esetén a harcban.
Afrikában élõ testvéreik elérhetik akár a 7.500 kilót, 3 méter magasra is megnõhetnek.150 évig is elélhetnek napi 100 kilónyi rostban gazdag növénnyel, gyümölccsel és 120 liter vizzel.
E gondolatok az Arany Háromszög { Burma – Laos – Kina határ } vidékén, az ország harmadik, 2.195 méter magas, Doi Chiang Dao hegységét átszelõ Nam Mae Taeng folyó trópusi növényekkel benõtt dzsungelében foglalkoztattak, amikor a Maetaman Elephant Camp-ban tettem látogatást,
ahol életemben elõször kerûltem “ testközelbe” az élõ teremtmények eggyik leghatalmasabbikával az elefánttal és olyan programok vártak rám mint a fürdetésükbe való bepillantás, különféle atrakcióik elõadásának megnézése és a leginkább számomra szorongásra okot adó “elefántolás”, vagyik kirándulás a dzsungelben, elefántháton.
Thaiföldön éppen úgy, mint sajnos világszerte sok, az elefántok számára természetes környezetben, létszámuk drasztikusan csökken hiszen õserdõket irtanak ki szisztematikusan, orvvadászok ölik agyarukért az állatokat, mutogatásra állatkertek, idomitásra cirkuszok fogják be öket.
Tovább nehezíti a thai állapotot a gazdasági körûlmények fokozatos romlása és még néhány évtizeddel ezelõtt családok meg tudták maguknak engedni hogy megélhetési forrásként, munka és szállító eszközként magas ellátási költséget igénylõ elefántot tartsanak, ma az 1950-es évek 50.000 -es összlétszáma 4.000 - re csökkent.
A faj fennmaradása érdekében, csökkentendõ a drasztikus pusztulást, királyi határozatra, gazdag tahiak kezdeményezésére, külföldiek szponzorálására, önkéntesek javaslatára sok helyen létesûltek elefánt befogadó központok, ahol a biztos pusztulásra itélt elefántok biztonságot kaptak, rendezett környezetben élhetnek, egyedi gondozójuk van, aki felelõs megnevesített “társa” ápolásáért, foglalkoztatásáért.
A világ különbözõ tájairól érkezõ utazók hosszabb idõt tölöthet el pihenve vagy vállalhatnak állat gondozását egy egy ilyen táborban, de ha csak rövid órányira szeretnének ismerkedni az “öt-nagy” {elefánt, bivaly, orrszarvú, leopárd, oroszlán} eggyikével, azt is megtehetik.
A központok olyan dzsungelben eldugott települések közelébe épültek, ahol az elefánt gondozás és a túristák igényeinek kielégitése munkalehetõséget teremtett a faluk lakosai számára a "mindenki jól jár" a természet – elefánt – ember jegyében…azt eldönteni persze hogy jó-e vagy sem, egyéni nézöpont kérdése.
Kilenc éves volt, Tak volt a neve és a fiatalok önfeledt élvezetével vetette bele magát a folyóba.
Felfrissûlve a hûvös víztõl nagyot troblitált majd mit sem törõdve a kényes emberekkel ormányából szórta a felszívott vizet a fürdést figyelõ sokadalomra.
Az elõtte haladó farkába kapaszkodva, legkisebbként a csapatban, utolsóként ugyan de annál nagyobb bûszkeséggel vonúlt be a “ szimpadra”, hogy részese legyen a bemutatónak, ahol az egyik idõs és erõs társa agyarán tartotta állva gondozóját, másik barátja labdát lõtt kapura,majd elérkezett Tak és három társának szereplési ideje.
Taen, a kedves, fiatal, mindig megértõ gondozója, akivel már hetedik éve ismerek egymást, “ hajába” virágot tûzött hogy kellõen csinos legyen, átadta az ecsetet, szines festékeket tartalmazó dobozt és már kezdõdhetet is az alkotás.
Nagy “kezében” – ormányában - szinte eltünt a vékony ecset mely azonban még is körvonalról körvonalra alakította ki az “ elefánt-ön-képét” melyet a “mû” készítõje egy szál piros szirmú, zöld szárú és levelü virággal “irt alá”.
Mind ezek után nem maradt más hárta mint az ünneplõ tömeg óvációja közepette a déligyümölcs csemegék és különféle pénznemekben összegyûlt anyagi elismerések begyûjtése.
"Ez még semmi"…riasztott fel álmélkodásomból egy túrista társ, aki mint késõbb megtudtam Új-Zéland-ból érkezett…
” a napokban voltam a Maesa Elephant Center –be ami Thaiföld dél - nyugati részén van, ahol egy olyan 2004. decemberében készût festményt láttam amit nyolc elefánt festett, nyolc panelre, állva össze így egy 2.4 méter széles és 12 méter hosszú kép, mely Cold Wind, Swirling Mist, Charming Lanna néven 2005. februárjában, elefántok csoportja által festett legnagyobb képként kerûlt be a Guinness rekordok könyvébe”…
mit ne mondjak? Ha nem saját szememmel látom volna a Meathamon Center-be hogy négy elefánt fest négy különbözõ témáju képet , kiállítva mind ezt közelebbi tanúlmányozásra, megvásrásra - hogy az úzlet se maradjon ki a dologból - nem hittem volna a mesélõnek, így viszont Tak és tehetséges társai nevében utasítok vissza minden, elefántok képességét lekicsinylõ megjegyzést.
A “ show – mûsor” után, a Tak hátán elhelyezett “ karosszékbe” ültem, reszketve ugyan hogy mikor pottyanok le, de rossz elõérzetem gyorsan eloszlott és hagyatkoztam a billegõ mozgással, komótosan haladó elefántra és az utirányt szelíden dikláló vezetõjére, szelve át sebesen zúgó folyót haladva meredek hegyi ösvényeken, pálmákkal, gazdag aljnövényzettel benõtt síkságon keresztûl hogy aztán visszaérjünk a kiindulási ponthoz.
A “ show – mûsor” után, a Tak hátán elhelyezett “ karosszékbe” ültem, reszketve ugyan hogy mikor pottyanok le, de rossz elõérzetem gyorsan eloszlott és hagyatkoztam a billegõ mozgással, komótosan haladó elefántra és az utirányt szelíden dikláló vezetõjére, szelve át sebesen zúgó folyót haladva meredek hegyi ösvényeken, pálmákkal, gazdag aljnövényzettel benõtt síkságon hogy aztán visszaérjünk a kiindulási ponthoz.
Hálám jeléûl útközben simogattam Tak érdes bõrét miközben szorgalmasan tápláltam, adtam ormányába a pihenõhelyeken, magas fák koronái között kialakított “boltban” vásárolt finomságokat, amit természetes egyszerûséggel azonnal be is kebelezett. Mit neki… hiszen tiz darab cukornád rud, vagy tizenkét banán csupán egy egy kis falatka?!
Dzsungel túrám következõ része, a környék ökrök vontatta szekérrel való körbe kocsikázása volt. Nem lelkesedtem ezen az alultáplál állat, túlsúlyos túrista utazáson.
Ezt követõen, bambuszrudakból épített tutajon ereszkedtem le a folyó egy szakaszán, amit a lebukó Nap ragyogott be téve a környezõ táját is varázslatosan széppé és míg alattam hullámok borzolták a csendes vizet összegeztem élményeimet és bár sokszinû, érdekes, különleges órák voltak mögöttem, tudtam hogy ebbõl a napból Tak emlékét fogom legtovább megõrizni.
Régmúlt idõkbõl keringõ hiedelmek szerint, mivel megjövendölte Buddha születését, a mai napig is igen nagy tisztelet övezi, vallási ünnepeken aranyszállal átszõtt ruhába öltöztetik, kifestik, díszes ékszerekkel ékesítik.
Társai között van akinek fehér a böre és ezért a másságukért értékesebbnek tartják õket, kijár nekik a gazdag környezet, királyok társasága sõt a dologtalanok kényelmes élete, ám ez csupán a kevés kivétel, a szürke átlagnak kemény fizikai munkát kell végeznie.
Terhet szállítanak, súlyt emelnek és bizony ha nem engedelmeskednek gyakran ütlegelés a fizetség. Nem ritka, hogy a napi megélhetésért eggyeseknek mindenféle furcsaságot is meg kell tanulniuk, ami persze megcáfolja azt a téves elõitéletet, hogy könnnyen tanulnak és gyorsan felejtenek. Nem, nem… ez nem így van.
A tanulás folyamata bizony mindig hosszú és nagyon sok gyakorlás vezet a focizás, biciklizés vagy a festés elsajátitásáig, felejteni pedig nem könnyen tudnak, söt nagyon is jó a memóriájuk. Képesek példáúl hosszú évek múlva is emlékezni ha képzõjük gonosz, igazságtalan vagy kegyetlen volt. Nem felejtik azt a helyet ahol otthonra találtak, ahol világra hozták elsõszülöttjüket és tudják hol van az a hely ahova meghalni kell menniük.
Többségük közösség szeretõ, különösen kedvelik a folyókban, vizekben való fürdözéseket ezzel is hûtve magukat, jó lehet az ilyen lubickolások általában kicsit furcsának tekinthetõ résszel zárulnak, fürdés után homokkal, porral hintik be testüket, szimplán rovarûzõnek. Segítõkészek, nem ritka hogy a legerõsebb, legtestesebb résztvevõ tartja hidnak a hátát a többiek számára, ha nagy szintkülönbségû terepen kell áthaladniuk.
Csoportosan, megtéve gyakran hosszú utakat ballagnak egymást el nem engedve.
Családszeretõek, nagy divat köztük a nõi hegemónia. Különös gondot fordítanak az ifjú nemzedékre. Bajba jutott társaikkal szemben szolidálisok és ha kell, morgó infrahangot hallatva teremtenek kapcsolatot több száz kilóméterre lévõ társaikkal.
Testük sajátos része a több mint 40 ezer, rugalmas izommal rendelkezõ ormány, melyen keresztûl szagolnak, lélegeznek de ezt használják táplálékuk szájukba való bejuttatására illetve “zuhanycsõnek” fürdéskor.
Fülük, mind a kettõ, olyan mint a legyezõ mely hût, egyben rovarokat is elhajt.
Legelhíresûltebb testrészük azonban vitathatatlanúl, a három méter hosszúra is megnövõ, két felsõ mettszõfoguk, agyaruk, ami segít az anyag-mozgatásban, táplálékhoz jutásban és szükség esetén a harcban.
Afrikában élõ testvéreik elérhetik akár a 7.500 kilót, 3 méter magasra is megnõhetnek.150 évig is elélhetnek napi 100 kilónyi rostban gazdag növénnyel, gyümölccsel és 120 liter vizzel.
E gondolatok az Arany Háromszög { Burma – Laos – Kina határ } vidékén, az ország harmadik, 2.195 méter magas, Doi Chiang Dao hegységét átszelõ Nam Mae Taeng folyó trópusi növényekkel benõtt dzsungelében foglalkoztattak, amikor a Maetaman Elephant Camp-ban tettem látogatást,
ahol életemben elõször kerûltem “ testközelbe” az élõ teremtmények eggyik leghatalmasabbikával az elefánttal és olyan programok vártak rám mint a fürdetésükbe való bepillantás, különféle atrakcióik elõadásának megnézése és a leginkább számomra szorongásra okot adó “elefántolás”, vagyik kirándulás a dzsungelben, elefántháton.
Thaiföldön éppen úgy, mint sajnos világszerte sok, az elefántok számára természetes környezetben, létszámuk drasztikusan csökken hiszen õserdõket irtanak ki szisztematikusan, orvvadászok ölik agyarukért az állatokat, mutogatásra állatkertek, idomitásra cirkuszok fogják be öket.
Tovább nehezíti a thai állapotot a gazdasági körûlmények fokozatos romlása és még néhány évtizeddel ezelõtt családok meg tudták maguknak engedni hogy megélhetési forrásként, munka és szállító eszközként magas ellátási költséget igénylõ elefántot tartsanak, ma az 1950-es évek 50.000 -es összlétszáma 4.000 - re csökkent.
A faj fennmaradása érdekében, csökkentendõ a drasztikus pusztulást, királyi határozatra, gazdag tahiak kezdeményezésére, külföldiek szponzorálására, önkéntesek javaslatára sok helyen létesûltek elefánt befogadó központok, ahol a biztos pusztulásra itélt elefántok biztonságot kaptak, rendezett környezetben élhetnek, egyedi gondozójuk van, aki felelõs megnevesített “társa” ápolásáért, foglalkoztatásáért.
A világ különbözõ tájairól érkezõ utazók hosszabb idõt tölöthet el pihenve vagy vállalhatnak állat gondozását egy egy ilyen táborban, de ha csak rövid órányira szeretnének ismerkedni az “öt-nagy” {elefánt, bivaly, orrszarvú, leopárd, oroszlán} eggyikével, azt is megtehetik.
A központok olyan dzsungelben eldugott települések közelébe épültek, ahol az elefánt gondozás és a túristák igényeinek kielégitése munkalehetõséget teremtett a faluk lakosai számára a "mindenki jól jár" a természet – elefánt – ember jegyében…azt eldönteni persze hogy jó-e vagy sem, egyéni nézöpont kérdése.
Kilenc éves volt, Tak volt a neve és a fiatalok önfeledt élvezetével vetette bele magát a folyóba.
Felfrissûlve a hûvös víztõl nagyot troblitált majd mit sem törõdve a kényes emberekkel ormányából szórta a felszívott vizet a fürdést figyelõ sokadalomra.
Az elõtte haladó farkába kapaszkodva, legkisebbként a csapatban, utolsóként ugyan de annál nagyobb bûszkeséggel vonúlt be a “ szimpadra”, hogy részese legyen a bemutatónak, ahol az egyik idõs és erõs társa agyarán tartotta állva gondozóját, másik barátja labdát lõtt kapura,majd elérkezett Tak és három társának szereplési ideje.
Taen, a kedves, fiatal, mindig megértõ gondozója, akivel már hetedik éve ismerek egymást, “ hajába” virágot tûzött hogy kellõen csinos legyen, átadta az ecsetet, szines festékeket tartalmazó dobozt és már kezdõdhetet is az alkotás.
Nagy “kezében” – ormányában - szinte eltünt a vékony ecset mely azonban még is körvonalról körvonalra alakította ki az “ elefánt-ön-képét” melyet a “mû” készítõje egy szál piros szirmú, zöld szárú és levelü virággal “irt alá”.
Mind ezek után nem maradt más hárta mint az ünneplõ tömeg óvációja közepette a déligyümölcs csemegék és különféle pénznemekben összegyûlt anyagi elismerések begyûjtése.
"Ez még semmi"…riasztott fel álmélkodásomból egy túrista társ, aki mint késõbb megtudtam Új-Zéland-ból érkezett…
” a napokban voltam a Maesa Elephant Center –be ami Thaiföld dél - nyugati részén van, ahol egy olyan 2004. decemberében készût festményt láttam amit nyolc elefánt festett, nyolc panelre, állva össze így egy 2.4 méter széles és 12 méter hosszú kép, mely Cold Wind, Swirling Mist, Charming Lanna néven 2005. februárjában, elefántok csoportja által festett legnagyobb képként kerûlt be a Guinness rekordok könyvébe”…
mit ne mondjak? Ha nem saját szememmel látom volna a Meathamon Center-be hogy négy elefánt fest négy különbözõ témáju képet , kiállítva mind ezt közelebbi tanúlmányozásra, megvásrásra - hogy az úzlet se maradjon ki a dologból - nem hittem volna a mesélõnek, így viszont Tak és tehetséges társai nevében utasítok vissza minden, elefántok képességét lekicsinylõ megjegyzést.
A “ show – mûsor” után, a Tak hátán elhelyezett “ karosszékbe” ültem, reszketve ugyan hogy mikor pottyanok le, de rossz elõérzetem gyorsan eloszlott és hagyatkoztam a billegõ mozgással, komótosan haladó elefántra és az utirányt szelíden dikláló vezetõjére, szelve át sebesen zúgó folyót haladva meredek hegyi ösvényeken, pálmákkal, gazdag aljnövényzettel benõtt síkságon keresztûl hogy aztán visszaérjünk a kiindulási ponthoz.
A “ show – mûsor” után, a Tak hátán elhelyezett “ karosszékbe” ültem, reszketve ugyan hogy mikor pottyanok le, de rossz elõérzetem gyorsan eloszlott és hagyatkoztam a billegõ mozgással, komótosan haladó elefántra és az utirányt szelíden dikláló vezetõjére, szelve át sebesen zúgó folyót haladva meredek hegyi ösvényeken, pálmákkal, gazdag aljnövényzettel benõtt síkságon hogy aztán visszaérjünk a kiindulási ponthoz.
Hálám jeléûl útközben simogattam Tak érdes bõrét miközben szorgalmasan tápláltam, adtam ormányába a pihenõhelyeken, magas fák koronái között kialakított “boltban” vásárolt finomságokat, amit természetes egyszerûséggel azonnal be is kebelezett. Mit neki… hiszen tiz darab cukornád rud, vagy tizenkét banán csupán egy egy kis falatka?!
Dzsungel túrám következõ része, a környék ökrök vontatta szekérrel való körbe kocsikázása volt. Nem lelkesedtem ezen az alultáplál állat, túlsúlyos túrista utazáson.
Ezt követõen, bambuszrudakból épített tutajon ereszkedtem le a folyó egy szakaszán, amit a lebukó Nap ragyogott be téve a környezõ táját is varázslatosan széppé és míg alattam hullámok borzolták a csendes vizet összegeztem élményeimet és bár sokszinû, érdekes, különleges órák voltak mögöttem, tudtam hogy ebbõl a napból Tak emlékét fogom legtovább megõrizni.
Durians rovata (durians.virtus.hu)